Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Néhány első szerelem története 7/19

, 286 olvasás, Jasyna , 2 hozzászólás

Ezerszín

Edit

December eleje. Nincs túl hideg, de szállingózik kicsit a hó. Zoli és Ági baktat szokás szerint a buszmegálló felé. Rengeteg ember van ilyenkor a városban. Szombaton van ugyanis a heti nagypiac. Meg aztán, valóságos iskolaváros is ez a megyeszékhely, tucatnyi középiskolájával, három főiskolájával. A kollégisták is sokan ilyenkor igyekeznek haza hétvégére. Bizony, az is előfordul, hogy a kétórás buszra nem mindenkinek sikerül feljutni. Nem is érdekes ez máskor, mert Zoli szívesen várakozik a négy negyvenesig, de most más a helyzet. Egyrészt egy kicsit hideg van. Ugyan, hova lehet ilyenkor sétálni? Másrészt meg otthon, a helyi gimnáziumban ma van a Mikulás bál. Na, hát ez izgatja inkább, oda mindenképpen el akar érni. Ehhez azonban sok idő kell, a haverokkal meg kell beszélni, tisztálkodni, felöltözni, meg hát ilyesmik. Bizony, erre a buszra már semmiképpen sem férnek fel. Zoli mérges. Aztán gondol egyet: Mi lenne, ha a kettő húszas vonattal mennék haza? Akkor bőségesen maradna idő mindenhez. S rögtön szól is Áginak:
- Hugi, ne menjünk inkább haza vonattal?
- Nem bánom, bátyó, menjünk vonattal – válaszolja a lány.

Igen ám! Csak van egy kis probléma. A vonatra jegyet kell venni. Ez pedig hazáig hat forint hatvan fillér. Ezzel szemben neki csak egyetlen kettese van. Odafordul a kislányhoz:
- Hugikám, nincs egy kis pénzed? Nekem csak egy kettesem van, kellene még négy negyven a jegyre.
- Hát, van egy tízesem.
- Jaj, az kevés! A jegy hat hatvan, a kettő tizenhárom húsz, ennyi pénzünk nincs.
- Elég lesz az – mondja Ágika -, tudod, anya után nekem félárú jegy jár.
Zoli elvonult, megvette a jegyeket, még maradt is kettő tíz, amivel becsületesen leszámolt a kicsinek.
- Na, itt a jegyed, Hugi, fogd meg, itt van a visszajáró is. Legalább nem fognak lepisilni a kutyák.
- Miért, kit pisilnek le a kutyák? – kérdezte kíváncsian a kislány.
- Hát engem, mert nincs egy fillér sem a zsebemben – nevetett Zoli.
Ági huncut vigyorral becsúsztatta a fiú kezébe a tíz fillért.
- Így már rendben van – kuncogott.
- Hű, de ravasz nő vagy te Hugi! – vigyorgott Ágira a fiú, majd hozzátette: – Hétfőn majd megadom a tartozásomat. Kösz, hogy kisegítettél!
- Szívesen! Tudom, hogy megadod.
A vonaton is irtózatosan nagy a tömegnyomor. Az emberek szinte egymáshoz nyomódnak, úgy férnek csak fel. Ági és Zoli is összepréselődik az egyik sarokban. A lány boldog. Néha-néha fejecskéjét odafúrja a fiú vállához. Zoli észre sem veszi, gondolatai már a bál körül kószálnak. Na, így lassan haza is érkeztek. A kicsinek sejtése sem volt, hogy mire megy ki itt a játék. Lényegében Zoli galád módon felhasználta és kihasználta a kislányt ahhoz, hogy eljusson a helyi gimnázium Mikulás báljába. Ez nem volt szép, Zolika!

A srácok este hétre már oda is érkeztek a gimnázium tornatermébe. Nagyon sokan összegyűltek ott, Zoli sok ismerőssel találkozott. Fiúk, lányok integettek, köszöngettek egymásnak. Az egyik csoportban feltűnt valaki a fiúnak. Nem ismerte ezt a lányt Zoli. Viszont földbe gyökerezett a lába: hercegnői alkat, gyönyörű szőke haj! Talán ő az álmai asszonya? Kicsit tétovázott még, de aztán nagy levegőt véve a lány elé lépett:
- Szia! Zoli vagyok. Felkérhetlek egy táncra?
- Szia, én meg Edit vagyok. Szívesen!
Szinte az egész bált együtt táncolták végig. Ha le is kérte valaki a lányt, Zoli haverjai között mindig akadt valaki, aki az új táncpartnertől is lekérte, és adta tovább a fiúnak. Később aztán már nem is próbálkoztak mások. Nagyon úgy nézett ki, hogy ez egy pár lesz.

A szünetekben, a büfében szörpöt iddogálva elhúzódtak egy távolabbi sarokba, beszélgettek.
- Nem ismerlek – kezdte Zoli. – Nem idevalósi vagy?
- Nem, én két faluval odébb lakom, de ide járok a gimnáziumba.
- De hát én a bejárósokat meg az externistákat is ismerem, téged hogy hogy nem?
- Az első két évet egy távolabbi városban jártam ki. Ott az egyik nagynénémnél laktam. Viszont az a hely nem nagyon tetszett nekem. Olyan volt, mint egy zárda. Igaz is! Korábban valamelyik egyházé volt, és még most is sok volt apáca tanított abban az iskolában.
- Itt jobb most neked?
- Sokkal jobb. Bent lakom az externátusban. Nagyon jó a társaság. Szombaton délután aztán az apám hazavisz hétvégére, és hétfőn pedig visszahoz.
- Akkor ezek szerint most harmadikos vagy.
- Igen. És ki vagy te?
- Ó, én idevalósi vagyok, bár a város egyik gimnáziumába járok, negyedikes vagyok. Lassan leérettségizek, legalábbis remélem.
- Persze, persze. A városi fiú! – jegyezte meg a lány.
- Nehogy azt hidd, hogy én amolyan felvágós alak vagyok! Nem az a lényeg, hogy hol tanulsz, hanem az, hogy mire viszed.
- Ebben igazad van. Egyébként milyen tanuló vagy? Mik a kedvenc tantárgyaid?
- Nem tanulok rosszul, valójában a legtöbb tantárgyat szeretem, különösen a matekot meg a nyelveket. Különben tanárnak készülök. Csak egy tárgy van, amit nagyon nem szeretek: a tesi. Szaladni bírok én, de labdaérzékem az nincs, meg ügyetlen is vagyok.
Edit hangosan felnevetett.
- Hát ez marha jó! Hogy összeillünk mi! Hiszen én minden tantárgyat utálok, csak a tesit meg az oroszt szeretem. Legjobban gyűlölöm a matekot. Sose értettem meg azt, hogy vannak, akiknek ez a kedvence. Amúgy jó tanuló vagyok, majdnem jeles. Éppen csak matekból vagyok hármaska. Na és én is tanárnak készülök.
- Miket sportolsz? – kérdezte a fiú.
- A labdajátékokat én se nagyon szeretem. Kedvencem az atlétika meg a torna. 100 méteren eddig még senki sem tudott legyőzni az iskolában. Amúgy tanulni is nagyon utálok.
- Mi az, amit a sporton kívül még nagyon szeretsz?
- Olvasni. Állandóan olvasok. Igaz, csak regényeket, elbeszéléseket. A verseket utálom. Az externátusban villanyoltás után elemlámpánál olvasok a takaró alatt. A tanszobán pedig a padon ott vannak a könyvek kinyitva, de a pad alatt ott van a regény, valójában azt olvasom. Jaj, ezzel kapcsolatosan volt egy jó sztori a múltkor. A tanulószobán nem szeretik a tanárok, és nem is engedik, hogy olvassak. Ezért, amikor idejöttem, beültem egy magas, nagydarab fiú mögé. Biztos ismered, idevalósi, valami Vonós, vagy minek hívják. Gondoltam, jól eltakar, olvasgathatok kedvemre. Odasúgtam neki, hogy légy szíves, szóljál már, ha feláll, s közben a tanár felé böktem. Pár perc múlva hátrasúgta, hogy már felállt. Odanézek, a tanár nyugodtan ül. – Hülye vagy, nem látod, hogy ül? – súgtam vissza Vonósnak. Erre kitört egy óriási röhögés. Mindenki tudta, hogy a fiú mire gondolt, csak én nem. Vagyis, hogy abban a pillanatban már rájöttem.

Jót nevettek a dolgon. A fiú ránézett az előtte levő lányra. Most vette csak észre, hogy a szemei nem kékek, hanem szürkék. Olyan acélszürke szemei voltak Editnek. – Nem baj – gondolta Zoli –, hiszen ő az a hercegnő, akiről mindig is álmodozott gyerekkora óta. Beszélgettek, ismerkedtek.
- Na, és nem akart még ez a Vonós téged megkörnyékezni, neked udvarolgatni? Mert az olyan! – érdeklődött a fiú.
- Dehogyisnem! – felelte Edit. – De hát kell a rossebnek. Olyan ápolatlan mindig. Meg nagyon nagyképű, csak azt nem tudom, hogy mire. Egyébként te szeretsz olvasni?
- Nagyon szeretek olvasni, de én a verseket is kedvelem.
- Engem idegesítenek. Mit lehet azokban szeretni?
- Tudod, a verseket figyelmesen kell olvasni. Akkor könnyen megérezheted a ritmusát, a zenéjét. Nagyon érdekes az is, hogy néhány szó, kifejezés gondos megválasztásával micsoda érzelmeket, gondolatokat tudnak kifejezni a költők.
- Hát már csak kipróbálom ezt a figyelmes versolvasást én is!
Gyorsan elrepült az idő, és véget ért a bál.
- Editke! – szólította meg Zoli a lányt, amikor a bál végén elbúcsúztak. – Kereshetlek? Barátkozhatnánk?
- Aki keres, az talál – felelte a lány talányosan.
Hazakísérésről, persze, szó sem eshetett, hiszen éppen a tornaterem mellett volt az a bizonyos externátusi szoba.

Sokat lótott-futott az új lány után Zoli. Nagyon körülményesen sikerült csak olykor-olykor találkozni Edittel. Pár percet beszélgethettek esetleg a gimi előtt, vagy a portán. Egyszer még a szobájukig is eljutott, s benézhetett, bemenni nem lehetett, mert két percen belül elzavarták. Igazán nagy látvány nem is volt ott, az alacsony mennyezetű helyiségben volt vagy húsz ágy. Emeletes ágyak voltak. Itt lakott Edit két évig.
S, ha sokszor nem is találkozhattak, ott volt még a levél. Leginkább ezen keresztül kommunikáltak. Ez volt a legbiztosabb. Nyár elején Zoli kapott egy levelet Edittől, hogy ne keresse, mert az egész nyarat a pesti nagynénjénél tölti a lány. Jött még egy képeslap, de utána nagyon sokáig semmi.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Jasyna
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 178
Regisztrált: 2
Kereső robot: 23
Összes: 203
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.14 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz