Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Néhány első szerelem történe 4/19

, 256 olvasás, Jasyna , 4 hozzászólás

Ezerszín

Éva

Pici gyerekkoruk óta Zoli igen jó barátságban volt a szomszédék Évikéjével. Sokat játszottak együtt, s akkor, úgy távolabbról tapasztalta meg azt, hogy a lányok bizony másképp pisilnek, mint a fiúk. Később osztálytársak lettek, a felső tagozatban meg néha tanultak is együtt. Ebben az időben a lány már szigorúan kikérte magának, hogy ő nem Évi, pláne nem Évike. Ő egyszerűen csak és kizárólag Éva.

A középiskolában első-másodikban néha át-átmentek egymáshoz, Éva leginkább segítséget kért a leckeíráshoz, Zoli meg csak dumálni, és persze egy kicsit bámulgatni a helyes, csinos lányt. Mondani sem kell, hogy tetszett a lány a fiúnak nagyon. Nem egy iskolába kerültek a ballagás után, hiszen a srác egy városi gimnáziumban tanult tovább, Éva pedig maradt a helyi gimiben.
Egyszer, úgy másodikban, Éva megkérte Zolit, hogy vegyen már neki egy magazint, aminek a közepén a kedvenc együttesének a képe volt. A faluban ilyesmihez nem lehetett hozzájutni.
- Ha hozol nekem egy ilyet, meglásd, meghálálom! – vágott a szemével a fiú felé.
- Rendben van, de mivel hálálod meg? – évődött tovább a fiú. Tomboltak ekkor már bizony, igencsak tomboltak a hormonok.
- Kapsz majd egy puszit.
- Az kevés lesz. Nekem egy olyan igazi csókot adjál, mint amilyeneket a moziban látni!
- Na, rendben, adok neked egy igazi csókot, de majd máskor. Csak hozd most el nekem azt az újságot!

Pár héttel később nagy eseményre készülődtek a falu fiataljai. Nem más, mint maga a Metró együttes jött le koncertet adni. A hír hallatán Éva rohant át a szomszédba.
- Zolika! Légy szíves, hozzál nekem egy Zorán képet! Hátha sikerülne aláíratni!
- Rendben van, egy csók az ára.
- Jól van, jól van, ígérem, hogy megadom, csak hozzad!
A fiú megszerezte a képet, gondosan kiválasztott egy olyan időpontot, amikor senki sem volt Évin kívül otthon a szomszédban. Kalapáló szívvel szaladt át, vitte a képet. Éva nagyon megörült, nézte a zsákmányt boldogan. A fiú toporgott, egyik lábáról a másikra állt. Végül a lány felnézett.
- Köszönöm, Zolika! – csak ennyit mondott.
- Nagyon szívesen! De, izé… a csók… – dadogott izgatottan Zoli.
A lány nem sokat teketóriázott. Odalépett a sráchoz, a szemébe nézett, s a szájára tapadt. Hosszú, szenvedélyes csók bontakozott ki a fiatalok között. Utána a lány kuncogva megkérdezte:
- Na milyen volt?
- Nagyon jó, isteni! – vigyorgott vissza a fiú, de azért pofátlanul hozzátette: – Jöhet a második!
- Jól van, de most megmutatom, hogy csináld úgy, hogy a lánynak is jó legyen. Legyél nagyon finom, puha, ne görcsölj! Ne akard megenni a lányt! Csak csókold meg nagyon gyengéden!

S így esett túl Zoli élete első igazi csókján, ami egyből kettő lett. Nagyon sokáig hatása alatt volt. A következő iskolabáljára aztán a fiú nagy bátran meghívta Évát. Nem volt ez olyan egyszerű dolog, hiszen meg kellett a szülőkkel beszélni, akik nagyon aggódtak, mert csak az éjféli vonattal tudtak a fiatalok a városból hazajutni. Végül mégiscsak elengedték a lányt.
Éva nagy gondossággal készült a bálra. Nem akarta, hogy lemaradjon a városi lányok mellett. Zoli is izgatottan készülődött, azt remélte, hogy majd folytatódik a románc. Hát nem egészen így történt. A kislány igen helyes, csinos volt, a városi fiúk kézről-kézre adták, s ő ezt nagyon élvezte. Zolival alig táncolt. A srác mellett még vagy hatan kísérték ki az éjféli vonathoz. A vagonban próbált a fiú közelebb bújni Évihez, de elég volt a lány egy pillantása, a villámokat szóró szemei, Zoli tovább nem próbálkozott.

Nehezen élte meg a következő időszakot a fiú. Reményei azonban szertefoszlottak. Hamarosan egy komoly, tőlük sokkal idősebb legény kezdett el járni a szomszéd lányhoz. Ezek után már nemigen mentek át egymáshoz. Nem sokkal Éva tizennyolcadik születésnapja után meg is tartották az esküvőt. Zoliék, mint szomszédok, hivatalosak voltak a lagziba. Ott volt a fiú is. Már rendesen túl volt a kettejük közti kis románcon, sőt, épp egy másik lány által volt darabokra törve a fiú szíve. Valamikor az éjszaka során Zoli táncolt is a menyasszonnyal. Mielőtt neki kezdtek, a lány megállt középen, megfogta a fiú mindkét kezét, mélyen a szemébe nézett, és azt mondta:
- Gyere Zolika! Most olyan következik, amilyen már soha nem lesz többet. Táncolok még egyet veled, lányfejjel. És ne haragudj rám!
- Miért haragudnék? Azt kívánom, hogy legyetek nagyon-nagyon boldogok! – mosolygott a lányra Zoli.

Később el-eltűnődött a fiú azon, hogy miért ment ez a lány ilyen hamar férjhez. Az, hogy esetleg egy teherbeesés siettette az esküvőt, ki volt zárva. Egyrészt azért, amit a lagzin mondott a lány. Meg persze azért is, mert az első baba jó két év múlva érkezett. Végül aztán arra a következtetésre jutott, hogy vagy nagyon szeretett volna már asszony lenni, vagy pedig a férje családja miatt. Nevezetes família volt az övék ugyanis, a férje apja volt az iskola régebbi igazgatója.
Két gyerekük született, de az asszony még negyvenéves kora előtt megözvegyült. – Valami gyerekkori szívbaja volt a férfinek – mondta Zoli apja. A lány szülei is elköltöztek a szomszédságból. A fiú később sokáig nem találkozott Évával, hiszen maga is elkerült a faluból.

Évtizedekkel később, éppen a szokásos "temetőjáratra" indult Zoli az apjával, amikor is az öreg megkérte: Odafelé menjenek már be a piacra, kellene ugyanis gumicsizmát, meg néhány apróságot venni. Ahogy nézelődnek, egyszer csak odalép hozzájuk egy testes, hófehér hajú, idősebb nő.
- Jó napot Pista bácsi! Szia Zoli! No, megismersz-e?
- Szia – válaszolta kissé zavartan a férfi –, sajnos nemigen.
- Na, hát én vagyok a szomszéd Éva! Látod, én megismerlek.
- Könnyű neked, hiszen megismersz az apámról.
- Nehogy azt hidd! Láttalak én itt a faluban téged néhányszor, csak te nem vettél észre. Persze, nekem könnyebb a dolgom, mert te nem sokat változtál. Talán egy-két kilót felszedtél. Biztosan jól főz az asszony! – csippentet oda szemével az öreghez. – Látod, én bizony ilyen öregasszony vagyok már.
- Ha te öregasszony vagy, akkor én meg öregember, hiszen osztálytársak voltunk.
- Dehogy, dehogy! Hiszen neked egy ősz hajszálad sincs, az én hajam már hófehér jó ideje.
- Látod, apám már nyolcvan múlt, még sincs neki egyetlen ősz hajszála sem. Szerintem ez afféle alkati sajátosság. Emlékszem, anyukád haja is hófehér volt már negyvenéves korára. Biztosan tőle örökölted ezt.
- Valószínű. De még mindig jobb, mint ha apámtól örököltem volna ezt az alkati sajátosságot. Az ő feje ugyanis harmincéves korában már olyan sima volt, mint a biliárdgolyó.
Na, ezen aztán lehetett nevetni. Beszéltek még pár szót a családról, gyerekekről, végül elköszöntek egymástól. Azóta Zoli jobban figyel, ha a szülőfalujában jár-kel. Többször is összefutottak ezután az asszonnyal, váltanak ilyenkor pár kedves szót egymással, aztán ki ki megy a dolgára.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Jasyna
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 181
Regisztrált: 0
Kereső robot: 32
Összes: 213

Page generated in 0.1221 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz