Navigáció


RSS: összes ·




Krimi: Kísértés - 28. fejezet

, 636 olvasás, Aurora White , 0 hozzászólás

Ezerszín

Barbi

Barbi egy bevásárlóközpontban dolgozott eladóként. A nő a harmincas évei közepén járhatott, vékony volt, és kedves mosolyú. Mindenki szerette őt, nem csak az ott dolgozók, hanem a vásárlók is szimpatikusnak találták.
Szingli volt, de erről csak kevesen tudtak, mert jól titkolta mások előtt ezt az oldalát. Nem volt besavanyodva a férfiatlanságba, helyette boldog volt, szívesen viccelődött másokkal, egyszóval népszerű volt.
- Látom, ma is hozod a formád! – jegyezte meg nevetve Dénes, az egyik árufeltöltő, mikor Barbi már elsütötte az aznapi első poénjait.
- Igyekszem – mosolygott rá.
- Barbi nem hagy minket unatkozni – vágott vissza Móni, egy kedves, molett teremtés.
- Nem hagyom, hogy szomorúsággal teljen a napotok.
- Ezért szeretünk mi téged – lépett hozzá egy fiatal lány, Gabi, és hosszan megölelte őt.
A nap nagy része vidám hangulatban telt, ezért a vásárlók is sokan, és szívesen jelentek meg kosaraikkal, hogy időnként ők is beszálljanak a heccelődésekbe.
- Ha te nem lennél, akkor ki kellene találni – csóválta a fejét Kornélia is.
- Engem? Kitalálni? – nézett a nőre homlokráncolva, de az tudta, hogy már megint rejteget valamit a tarsolyában.
- Nincs még egy ilyen ember, az biztos.
- Még jó hogy, utálom a konkurenciát – jelentette ki, mire ismét hatalmas nevetés tört ki a többiek között.
- Munkára lányok – vetett véget a jókedvnek Katalin, a többiek főnöke.
- Na, megjelent a hárpia – suttogta Gabi a többieknek, mire azok halk kuncogásba kezdtek.
Barbi tele volt barátokkal, minden ujjára jutott kettő, ezért nem volt meglepő, hogy sokszor segítették ki őt a lányok, ha valamilyen gondja akadt.
Sokan udvaroltak neki, de ő nem volt hajlandó beadni a derekát, valahogy nem tudta elképzelni magát egy férfi mellett. Dénes nagyon sokáig csapta neki a szelet, már-már úgy tűnt, a nő kötélnek áll, de végül neki is kosarat adott, mint annyi másnak előtte.
- Szegény Barbi, mikor találja már meg az igazit? – suttogta Gabi egyik munkatársának. A lány nem sokkal múlt húsz, de már férje volt, és gyerekei.
- Nem tudom, szeretne-e pasit egyáltalán – felelte Kornélia elgondolkozva.
- Minden nőnek az az álma – mondta csodálkozva a lány.
- De nem ilyen csodabogaraknak – sandított az említett felé. Nyílt titok volt a pénztárosok között, hogy Barbi festő.
Sokan szívesen vásárolták a csodás képeit, melyek egy teljesen más világ jeleneteit ábrázolták: unikornisok, tündérek, boszorkányok elevenedtek meg a keze nyomán, egy tipikus álmodozó elképzelt életének jelenetei.
- Nem köztünk él – csóválta a fejét Móni, miközben az említettre tekintett, aki most is elrévedezve bámulta az üzlet egy pontját.
- Ma te zársz, Barbi – lépett hozzá Katalin, amit ő csak egy bólintással fogadott, és folytatta az álmodozást.
- Nem hiszem, hogy meg bírna lenni egy férfi mellett – folytatta a fejtegetést Gizi, egy alacsony tömzsi nő, aki rendszeresen dauerolta a haját.
- Szerintem, mi vagyunk az egyetlen kapcsa a külvilággal – nézett rá elmerengve a nádszáltermetű Gabi.
- Ha, mi nem lennénk – húzta ki magát Móni.
- Igen, szerintem, mi lehetünk az egyetlen kapcsolata az emberekkel. Úgy tudom, egyedül él egy nagy családi házban.
- Jól hallottad – szólt közbe Gizi. – Állítólag, zongorázni is szokott – suttogta.
- Tényleg? – kapta a kezét a szája elé a fiatal lány.
- Igen, egyszer szeretett volna egy estet tartani, amolyan régi idők bálját.
- Mint a Jane Austen regényekben?
- Pontosan, csak erre manapság már nincs érdeklődő.
- Szegény – csóválták a fejüket a többiek is.
- Kézimunkázni is szokott – vetette oda lazán egyikük.
- Tényleg?
- Egy letűnt kor utolsó képviselője, állítólag fűzőt is szokott hordani – mondta Móni, mire többen is felsikkantottak, Barbi pedig rájuk emelte álmodozó tekintetét.
- Na, mi van lányok, békát fogtatok? – kérdezte tőlük komolyan, mire amazok hangosan elnevették magukat.
Ilyen hangulatban telt a nap, a pénztárosok gyakran pletykálkodtak, Barbi pedig időnként elsütött egy-egy poént, hogy ne teljenek unalmasan a percek.
A legtöbben hat-hétfelé megindultak haza, csak a zárónak kellett tovább – tízig – ottmaradnia. Őt ez nem zavarta, örült, hogy magában az új témáján gondolkodhat, amit – talán -, ha hazaért el is kezd megvalósítani: háborúzó kentaurokat akart felvinni a vászonra, akik egy hölgy kezéért versengenek.
Nem is vette észre, hogy kint mindent beborít a sötétség, és a feszült, néma csend. A holdat és a csillagokat eltakarták a felhők, így az a kis fény sem világította az utcát, aminek a fényében haza szokott menni.
Nem félt, mert gyakran járt ezen az úton, ezért nem zavarta a sötétség sem. Nyugodtan indult meg a kivilágítatlan sikátorban, miközben a titokzatos lények színein töprengett. Ezért nem vette észre az árnyat maga mögött.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Krimi
· Írta: Aurora White
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 305
Regisztrált: 1
Kereső robot: 21
Összes: 327
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.3302 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz