Hiszem, hogy nem vasakarattal, gúnyos, komor szavakkal foltozhatod össze, csak szelíd szeretettel, langyos meleggel az elszakadt emberláncot.
Össze-vissza gurultak a gyöngyszemek. Ez az ideálisnak teremtett isteni remek, mára már nem más csak romok, hatalmas sziklából származó futóhomok. De tart a kéz, és bír a láb, mi tenni kész. És azt mondod, hogy lejárt a magnó szalaga, vagy ez a reneszánsz dala. Pedig most ütötték a tizenkettőt, az én időm, meg a tied, hogy mi legyünk.
És kimondom. Igenis. Az Isten megsegít, az égi Kovács a műhelyben vár.