elhalkultak a kopogó lábnyomok
üres terek poros macskakövén,
villongva rajzik a dohos indulat
bokrok alján pihegő csend hangja mögé.
Fény köré gyűlnek, mint cserebogarak zizegve,
sorakoznak aszfaltra kidobott szavak
jelre várva, anyaföld zászlajára tűzve
a reményt, gyűlik az ütközet hada.
Markol a vágy, tenyerébe vesz,
úgy bujtogat minden esély,
ringat gondoskodón, még szeret…
Az utca szögletében
némák a nappal kopogó lábnyomok.