Ó, mily gyáva, ki pofonnal fizet,
És a borravaló csak egy csipet
Égető pír az asszonyi orcán,
Ami sosem mérendő egyformán,
Bizony sosem mérendő egyformán
A jól rászolgáló szóval.
Mivel hitves pofozza fel urát,
És szórja rá az átkot, a csudát,
kígyót, békát, a fekete fenét.
Így vágja fel a sebének hegét,
A gyógyulgató sebének hegét
puszta kézzel, pusztán szóval.
Mert a férfi, az csak férfi marad,
vagy még annyi se, ha könnyre fakad.
De az asszony, nem csak nő, kitűnő!
És mi szájából, az szívéből jő.
Hihetetlen, mégis szívéből jő,
mit kimond romlott szóval.
Mi izzik, lángol, sosem örök.
Az ég is kékül, pedig mennydörög.
Az arc is hűsül parázslás után,
Csak egy nem vész nyomtalanul csupán.
Az nem marad nyomtalanul csupán,
amivel bántnak, szóval
És hogyha a pofon csak egy csípés?
Csak durva rántás az egészítés?
Gyermekjáték is kívánhat többet,
És ennyiért te szívemet törted?
Hidd el, ha mondom, szívemet törted
a kínkeserves szóval!
Arcom védném, mégis fülem fogom,
Hiszen a szó a legkínzóbb pofon.