Navigáció


RSS: összes ·




Mese: Femme fatale XVI.

, 487 olvasás, quentin , 9 hozzászólás

Ezerszín

Panthera onca

Eleinte sokszor éreztem pánikszerű aggodalmat Pen dolgai miatt. Igen, persze valamelyest féltettem tőle az embereket, mert a környezetében megmagyarázhatatlanul sok haláleset történt, de… nem ez volt a fő ok. Őt magát féltettem, egyszerűen csak attól, hogy baja esik. Vagy - ezt magam előtt is nehéz volt bevallani - attól rettegtem, hogy elhagy. Erre számtalan oka lehetett volna. A kérdőre vonások, amiket ő keresztre feszítésnek hívott, aztán az általában okkal, de néha azért ok nélkül megjelenő féltékenykedés, aminek eredményeként hetekig nem mehetett ki az utcára, hiszen megesett, hogy félig agyonvertem… nem is értem, hogy egyik másik nagyobb verést miképp élte túl. Vagy elhagyhatott volna minden ok nélkül is. Csak úgy. Női szeszélyből, hiszen ez volt rá a legjellemzőbb: az, hogy kiszámíthatatlan. Az egyik pillanatban valamilyen, aztán teljesen, megmagyarázhatatlanul más.
Ezek a meglátásaim Venezuelában alakultak ki - nem sokkal azután, hogy csaknem az összes gyereket megölte a vízesésnél. Csaknem az összeset…

Az egyik bekokszolt kölyök valami csoda folytán túlélte a százméteres vízesést és még csak bele sem fulladt a folyóba. Kikecmergett a partra és elvergődött a következő warao faluba, ahol elmesélte amit látott. Ezt a tábor egyik vezetője mondta el nekünk. Azt is közölte, hogy az indiánok száz évre abbahagyják a harcot és erre a legszentebb esküt teszik, de előtte még látniuk kell a vörös nősténydémont, valamint a vízkék-szemű indiánt. Ez utóbbi csakis én lehettem, a nomád lét és a rengeteg napsütés okán egészen addig amíg nem villant a szemem színe tökéletes, isten teremtette indiánnak látszottam, és erre volt is alapom…

Pennek kedve volt menni. Nekem a legkevésbé sem. Legyilkoltam a harcosaikat - ez rendben van. Megtámadtuk a falujukat - ők is a miénket, így hát ez is. De a világon egyetlen nép sem hagyja futni azt, aki írmagjáig pusztít.
Mégis hagytam magam rábeszélni. Az államiak 50 katonát adtak mellénk, és érezhető volt, hogy tényleg azt remélik: vége lesz az öldöklésnek.

Álltunk szemben egymással, mi négyen. A warao törzsfőnök, a varázsló, Pen és én. A varázsló szinte teljesen fehérjéig kifordult szemmel valami rémisztőnek szánt szöveget magyarázott, a törzsfőnök pedig vicsorgóra festett arccal, talán öt centi távolságról engem nézett, Pen pedig édesen mosolygott. A kíséretünk és kábé ugyanannyi indián harcos tisztesnél is nagyobb, legalább kétszáz méteres távolban lemaradva a fűben ültek és gyanakodva vizslatták egymást. Oldalra néztem, egyetlen pillanatra és mégis… a varázsló elléphetett Pen mellől és abban a másodpercben, ahogy visszakaptam a tekintetem már ott volt mellettem. vöröses port fújt rám. Ívben hajlani kezdett a világ, egy távoli madár hangja ért egészen közel egy villanás alatt, villám csapott a fülembe, de jajdulás helyett egérhangon cincogtam csak. Nem ájultam el, de zsibongani kezdett a lábam és dőltemben kapta el a karomat a törzsfő. Pen lépett felénk, mintha vízben gázolna, nyílt a szája, de csak dörmögést észleltem. Ezt mókásnak találtam és beledőltem a fűbe. A varázsló Penre is port fújt, a törzsfőnök karja irreálisan hosszúra nyúlt, kezei indaként tapadtak Penre. Mindhárman távolodtak, forgott a világ, a levegőbe kapaszkodtam, aztán azt hiszem eleshettem megint. Fűszálak tánca takarta őket, és közvetlenül előttem egy hatalmas hangya beleharapni készült a kezembe.

Aztán, valamivel később, nem is messziről ordítást és vadállati morgást hallottam.
- Penny! - bugyborékolt belőlem a szó és valahogy sikerült felállnom. Olyan kétszázötvenes pulzusom lett, semmit se hallottam már, csak ahogy dobol a vér a fülemben, és hatalmas léptekkel támolyogtam a trió után.
Vérszag! - éreztem meg, amikor szemben velem szétnyílt a zöld és hangtalan sikollyal a száján a waraók varázslója ugrott elő. Megállás és gondolkodás nélkül iszkolt, pár lépés után ismét a fák közé ért. Egyet még léptem előre, a kezem ökölbe szorult, aztán úgy is maradtam. Ahol az imént a varázsló robbant elő, most ismét megnyílt a zöld és hatalmas fekete macskafej bukkant elő. A fekete párduc rettenetes szemfogait rám villantotta, kecsesen közeledett, ajkait felhúzva kajánul szisszent, aztán hozzám érve az oldalával elsuhant mellettem. Egyetlen pillanatig azt hittem még mindig hallucinálok, de - a farkával megsimogatta a combomat. A varázsló után eredt.

A félelem eltűnt belőlem és elindultam abba az irányba, ahol Pent és a törzsfőnököt sejtettem. - Mindketten halottak - nyilallt belém a gondolat, és ettől remegve húztam szét a bokrokat. A törzsfőnök közvetlenül a lombok mögött ült. A nyakából dőlt a vér és hiányzott úgy egy kilónyi hús, Bal kezével az ütőeret fogta, a jobbal pedig a beleit tartotta a kezében. Üveges tekintettel meredt maga elé. Pen nem volt sehol, akármerre fordultam. Ordítani kezdtem: Pen! Pen! Penny!
Meglehetős távolról meghallottam a varázsló üvöltését. Elég hamar elhallgatott.
Tanácstalan voltam. Kiléptem a tisztásra, és csak ekkor láttam meg, hogy kíséretünk hatalmas csatába keveredett a waraókkal. Messze voltak és nem volt erőm elindulni feléjük. Szédültem. Csak Pennyre tudtam gondolni, és arra, hogy vajon merre lehet. Térdre rogytam… Szét akart szakadni a fejem és emiatt úgy döntöttem leülök, hátamat egy fának támasztva.

Ekkor láttam meg a lila ködöt. Szinte teljesen körbeölelt. A lila legkülönbözőbb árnyalataiban játszott, kavarogva, az egész világos ibolyaszínen át a sötét kékesliláig sok árnyalatban füstölgött. Néhol világosabb volt, néhol sötétebb. Folyamatosan változtatta a színét, ahol a napot sejtettem, ott fakóbb volt, szinte sárgás. Ametiszt - jutott eszembe. Pen kedvenc drágaköve. A legsötétebbeket kedveli, és azt a változatot is amelyik sárga, a citrint. Ő is olyan, mint az ametiszt, ezerszeresen összetett és töredezett. Hullámzani kezdett a köd, aztán megtört. Penny bukkant elő, és felém lépett. Mellém guggolt, aztán az ölembe bújt. Felfelé nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel.
- Vérzik a szád. - mutattam egy gyöngyöző vércseppre a szája szegletében.
Elmosolyodott és megrázta a fejét kicsit. Aztán lenyalta a cseppet a nyelvével.
Nem volt alatta seb.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Mese
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 19
Regisztrált: 6
Kereső robot: 15
Összes: 40
Jelenlévők:
 · arttur
 · Destiny
 · Divima
 · Ifjabb_Tok
 · Kavics
 · Magyari Emese


Page generated in 0.0416 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz