Elkapott redők bontott formájában
Fulladozom mélyen és őszintén.
A hangomat csak az éjszaka hallja,
Elsiratom metamorfózisom közepén.
A központozás a néha verseimben
Mindig csak szeretetként volt jelen:
Hiányosan, szingliként zárták
A sorokat -végül is - özvegyülten.
Hangjuk nem volt; csak a sírás
Áztatta el a csend arcát és szemét,
A könnyeikből pedig nem lett más,
Mint halott zokszó és nemlét.
Ezek az idős urak és asszonyok
Most sírhelyet keresnek maguknak.
Száraz, fekete fák övezte ösvényen
Éjszaka a temetőben barangolnak.
Halott tekintettel kísérik
Sorsuk gyenge, vérző akaratát.
Életük nem volt, s ha mégis:
Fájdalom járta csak át.
A szeretet meghalt. Fojtó
Sötétségben fulladozik tovább máshol.
Holt gyermekként forgolódik a sírban,
Ki remél és élni akar a világon bárhol.
Fekete balcsillagom leáldozott.
Üszkös-gennyes hamu maradt csak utána.
Proletár világomban a nincstelen tovább él,
De én más vagyok. Koporsó zárja.