sebet tép az éj
testén a Nap
lassan kivérzik a sötét
-ahogy a fény-
fekete torkába harap
fájdalmában harmatvért sír
így hullok a földre
reggeli könny s vér
vagyok neked
mikor a nap véget ér
újból magasba szállok
hogy hajnalban ismét
harmat legyek
mit az éj könnyezett