Gondolkozom: magamon, csendesen,
amit soha nem találok, mindig azt keresem.
Kereshetem ugyan, értelme nem sok van,
fél előjönni, hisz Ő is csak félből van.
Félünk, mert egyedül fél vagyunk csupán,
míg nem szeretünk, nem vagyunk igazán.
Egész én sem vagyok, nem voltam soha,
ó, nem Te hiányzol, hanem egy csoda.
Anélkül teljes nem leszek, tudom,
bármikor fölállnék, mindig elbukom.
Ez vagyok, ketten vagyok én (vagy többen?)
ki számolja már, úgyis mind mögöttem.
Hátam mögött én, előtte megint,
mindenhol csak én, ahogy körbetekint.
Nem lát, jaj, senkit, mindenhol csak magát,
nézné, de nem látja jól, egyiknek sem arcát.
Elrejti a sötét, mindenét, mi kincs,
a legnagyobbat főképp, ami így: nincs.
Elrejti jól, soha meg ne találja,
az idő múljon, és csak keresse, keresse hiába.
Így gondolkozom e késő délutánon,
egyedül megint, de már nem bánom.
Eltelt az idő, múlt a nap, jött az este,
ülök, csendben: várva nézlek, nem keresve.
Várlak, hogy felébressz, hogy hallgass,
üres leszek majd, hogy mélyen belém halhass.
Lassan, nagyon lassan, kettőt üt az óra…
Várj! Nem tudom mégis, élni akarok-e újra,
túl megszokott már, túl régi a nóta.
Megjegyzés: 2013. június
|