Amikor az utolsó ember az utolsó golyójával megölte utolsó ellenségét, gázálarcos arcával a természetellenesen zöld égre nézett. Várt egy jelet, egy fényt vagy akármi mást, de a rádión sem kapott újabb parancsot. Lehajtotta a fejét és meglátott egy dombot, amire felsétált. Onnan láthatta azt a lángoló épülethalmazt, ami valaha egy város volt, előtte pedig talán tisztás.
Az utolsó ember megérezte, hogy immár egyedül van a földön. A földön, ami valaha levegőt adott, nem mérgező, az égő atomhulladék által kibocsájtott gázt és volt vize, gyönyörű kék, amiben halak éltek, iható volt. Az a rézszínű szemétkatyvasz, ami itt - ott csordogál minden, csak nem víz.
Az utolsó ember elejtette a fegyverét és az egyedüllét magánya által rázuhanó hatalmas súlytól térdre rogyott. Csak nézni tudott; nézte a lángoló városmaradékot, a ruhájára ragadt vért és gyomrát fogva kétrét görnyedve sírt, maszkja által tompán. Hirtelen a fegyver után nyúlt és a fejéhez emelte, remegő kezével. Egy pillanatig habozott, aztán meghúzta a ravaszt. Majd újra és megint, hisz az utolsó golyót az egyetlen, még ezelőtt öt perce élő emberre pazarolta.
Az utolsó ember dühösen dobta el cserbenhagyó pisztolyát és akkor, akkor jött rá az utolsó ember, amikor már minden ránehezedett és pofán vágta teljes valójában, hogy mit is tett, tettek volt/nincs embertársaival. Megölték egymást! Megölték a világot! És miért is? A pénzért, egy darabka földért vagy ételért? Volt egyáltalán oka?
Az utolsó ember nem tudta, nem emlékezett, csak látta, hogy semmi nem maradt. Semmi, csak ő, az utolsó ember. És ekkor lecsatolta a gázálarcot, mély lélegzetet vett és levette azt a fejéről. Immár fedetlenül nézett maga elé, kialvatlan szürke szemekkel, melyek könnyeitől tompán csillogtak. Egy tizenhat éves fiú, kora öreg szemei voltak ezek. Felemelte kezeit, felnézett még a méregzöld égre utoljára és az utolsó ember… nem, az utolsó emberi gyermek egy utolsó ordítással kiadta magából a benntartott levegőt, mely végig visszhangzott a néma tájon. Levegőt vett, megmerevedett, majd tompa puffanással oldalra dőlt. Az utolsó emberi lény nem békében ment el, arcát halkan perzselte a mérgező szél és minden néma lett, örökre.
Megjegyzés: 2013
Online látogatók:
Látogató: 93
Regisztrált: 0
Kereső robot: 19 
Összes: 112
