Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Az ősi háború históriája - 7. fejezet

, 324 olvasás, mslucas , 2 hozzászólás

Fantasy

  Chris kisimította arcából a nem kívánatos hajszálakat, és szorosan a neki háttal fekvő lányhoz simult, arcát a nyakához dörgölte, és apró csókot lehelt a vállára. Lelkiismeret furdalást érzett, ugyanis tilosban járt – a törvény tiltott neki mindennemű érzelmi kötődést az emberi lényekkel. De Lucky nem emberi lény…- próbálkozott a magyarázattal. S még ha ebben igaza is volt, jól tudta, hogy a furfangos apró betűs rész rejti azt a kegyetlen igazságot, mely az ő életét elvágja mindenki másétól, ami azzá teszi őt, ami. Ez a korlát azonban egészen idáig nem zavarta – egyetlen egyszer bizonyult csak majdnem kibírhatatlannak, de az már régen volt. Nagyon- nagyon régen.
  Ahogy a szobában egyre érzékelhetőbb lett a dolgok körvonala, Chris lassan felkelt, megigazította magán gyűrött pólóját, és Chizzy keresésére indult. Ő tudni fogja, mit tegyek.
  Az ágy túloldalára érve megtorpant egy pillanatra, és csak nézte Luckyt, ahogy alszik, ahogy törékeny teste fel-felemelkedik minden lélegzetvételnél – gyönyörű volt. Gyönyörű volt az aurája is: tiszta, aranyló ragyogás vonta őt körbe. Hirtelen kedve támadt visszabújni a puha takaró alá, de erőt vett magán, és megindult az ajtó irányába.
  Valahol mélyen, legbelül azonban mindvégig számított a dolgok ilyesfajta kimenetelére, és tettei akármilyen spontánnak is tűntek, valójában mind egy nagyobb terv részei voltak. Régi terv volt ez, s minthogy eddig minden darabka a helyére passzolt, Christian jól tudta – a boldog vég elmarad.
  Az egész házat átkutatta a kis lény után, mire felvetődött benne a kert gondolata. Chizzy a majdnem teljesen elvirágzott cseresznyefa alatt feküdt, egy kisebb kupac lehullott virágszirom kellős közepén. A férfi először azt hitte, alszik, de míg ezen gondolkozva közelített, Chizzy felemelte a fejét, felé biccentett, s visszafeküdt.
  - Jól sikerült az este? – kérdezte halkan. Chris már nyitotta a száját, hogy töviről hegyire elmesélje az előző este cselekményét, de a másik letörtségét látva nem érezte helyesnek a kitörő áradozást, ezért csak kurtán megjegyezte: Jól.
  Még mindig azt hiszi, hogy tanár vagy? – szólalt meg a hang Christian fejében. A férfi vállrándítással jelezte, hogy efelől kevés információval rendelkezik, s olajozottan lehuppant a rózsaszín szirmok közül itt-ott kikandikáló fehér szőrkupac mellé.
  El fogod neki mondani? – hangzott ismét a kérdés. Újabb vállrándítás volt a válasz.
  Nem olyan egyszerű, tudod? – üzent vissza amaz. – Még ha csak valami hétköznapi lenne a dolog hátterében, is meggondolnám, hogy elmondanám-e neki. De így, hogy egyrészt nem az, másrészt már úgy is mindegy, mert nemsokára elmegy innen… Nem, nem hinném, hogy valaha is elmondom neki.
  Most boldog?
  Úgy vettem észre, igen.
  És te? Nem úgy volt, hogy neked tilos az ilyen?
  Én is boldog vagyok, és nem, nem lenne szabad, de… Ezt a kis időt talán még kibírom, ennyi nekem is jár ennyi év szabályosság után.
  Sose hitted volna, hogy történik ilye, nemde?!
  Miért kérdezed ezt?
  Nők… Tart az életed valahova, végre kialakítasz egy biztos rendszert magadnak, erre betoppant, és felforgat mindent. Természetesebben a legrosszabb pillanatban, amikor minden ellened van – és ott áll ő, mosolyog, átölel, és minden külső ellenállás ellenére mégis úgy érzed: ezért érdemes élned.
  Jól érzem, hogy itt már nem rólam és róla van szó?
  Esetleg az is lehet.
  Azóta ott vár, hogy eljöttél onnan?
  Igen. De most majd te fogsz itt sóvárogni, pajti.
  Leszámítva, hogy Lucky nem fog visszajönni.
  Nem. Ez viszont nem akadály abban, hogy te meglátogasd őt.
  Leszámítva, hogy el fog felejteni.
  Ó… El is felejtettem… A memóriatörlés. Szerintem ez a világ – legalábbis a mi világunk – egyik legnagyobb hülyesége. Miért ne tudná olyan jól végezni a munkáját, csak azért, mert emlékszik arra, hogy honnan jött, hogy ki ő valójában, vagy akár rád is.
  Talán akkor vissza akarna jönni. Vagy megkísérelhetné egyesíteni a két világot. Ha pedig nem sikerülne, esetleg megpróbálhatja még egyszer. Szerintem így akarták kiküszöbölni, hogy a rendszernek is jó legyen, és neki is jó legyen.
  Szerintem ez akkor is embertelen.
  Emlékeztetnélek, hogy egy beszélgetés alkalmával majdnem minden második mondatod az volt, hogy ti nem vagytok emberek.
  Hazudtam. Én is ember vagyok az időm java részében, ugyanúgy, ahogy a többi ember az úrnő körül. Az úrnő meg már nem is tudom mióta az. Nem is szokta már felvenni az eredeti alakját.
  Mi az úrnő valójában?
  Egy sárkány. Egy hófehér sárkány, aranyló pikkelyekkel. Egyszer láttam őt, még a háború idején, gyönyörű volt. De azóta mindenki csak emberként látta.
  Visszatérve… Nem tudom, van-e értelme erre kérnem téged, de vigyázni fogsz rá, ugye?
  Sajnálattal közlöm, hogy az úrnő egyik testőrével beszélsz, úgyhogy igen, mindent meg fogok tenni a jóléte érdekében. De a rád való tekintettel esetleg még jobban odafigyelhetek.
  Köszönöm.

  Az eszmecserét halk ajtónyikorgás, és fűben közelítő léptek zaja törte meg: Lucky álmos szemekkel, kérdőn meredt a fa tövében leledző félig csukott szemű párosra. Egész közel ment hozzájuk, majd hirtelen megállt, s mintha kényelmetlenül érezné magát, toporgott egy darabig. Chris végül hívogatóan kinyújtotta felé két karját, és a lány végre nyugodtan elfoglalhatta helyét a férfi mellett a füvön.
  - Lemaradtam valamiről? – kérdezte. Christian összerezzent, ahogy a lány hangja megtörte a csöndet. Hiába hallotta Chizzy hangját végig a fejében, az élőbeszéd valahogy sokkal másabbnak, zavaróbbnak tűnt. Ráadásul megerőltetéssel járt.
  - Ja – vetette oda Chizzy. – Körülbelül úgy rengeteg dologból. Báár… Lehet, hogy igazából a jó öreg Horatius mindenről beszámolt neked.
  - Nem nagyon emlékszem arra a részre… Annyi maradt meg, hogy nem lesz egyszerű dolgom.
  - Nem bizony…
  Ültek még egy darabig, megvárták, míg egészen felkel a nap. Chizzy továbbra sem mászott ki a cseresznyeszirmok alól, Chris és Lucky pedig kettecskén üldögéltek átölelve egymást, fejük összeborult, s néha-néha még el-elbóbiskoltak, mielőtt még nekiestek volna a hétköznapnak.

  Eleinte nem történt semmi furcsa dolog, az idő előrehaladtával azonban Lucky elhatározása, miszerint bármi is vár rá, ő teljesíteni fogja a feladatát, megkopott. Ebben közrejátszott érzékeinek kiélesedése, s új érzékeinek megjelenése. Hiába lelte örömét abban, hogy sétálás közben az emberek különböző színű és fényű auráit nézegette, és abból próbált levonni következtetéseket, egy idő után a hangjukat is hallotta a fejében. Először csak fejfájásra panaszkodott, miközben abban reménykedett, hamarosan elmúlik. Aztán a hangok egyre erősebbek, sokrétűbbek lettek, néha egy-egy kiáltás kitűnt a többi közül, a lány pedig csak ült, fülére tapasztott kezekkel, és várta a csendet.
  Szokatlan magatartása először természetesen Christiannak tűnt fel, aki finoman lehúzta a lány kezeit a füléről, és halkan megkérdezte, mi bántja.
  Lucky csak a fejét rázta, mimikájával pedig azt üzente: nem hallom. Chris akkor újra megkérdezte, kicsivel hangosabban, de Lucky még mindig csak a fejét csóválta.
  - Hangosabban! – kiáltotta szinte teli torokból, és a férfi értetlen arckifejezésére egy, ha lehet, még értetlenebbel válaszolt.
  - Próbálj egy dologra összpontosítani! – kiabált vissza az ajtóból Chizzy.
  Az elmúlt egy hétben Chizzy folyamatosan elmaradt. Először csak olyan rövid időre tűnt el, hogy észre sem vették, de volt, hogy egy egész napon keresztül nem látták. Egyik éjjel, mikor Christian nem tudott aludni, a konyhába ment – épp akkor, mikor a kis lény megérkezett: fehér bundája csutakos és sáros volt. Alig egy pillanatra látta őt azonban a férfi, aztán már el is tűnt. Chris később erre az egészre álomként emlékezett.
  - Lucky, hallasz? Csak az én hangomra gondolj! Hallgass rám! – És még sokféleképp elmondta, de Lucky egyre csak a fejét rázta, kihúzta kezét a férfiéból, és ismételten a fülére tapasztotta.
  - Esetleg, megpróbálhatok valamit, ha az ordibálásod nem válik be? – húzta fel egyik szemöldökét Chris.
  - És meddig tart, amíg bebizonyosodik, hogy az ordibálásom nem működik? – kiabált továbbra is a kis lény. – Mert ordibálhatok még itt egy darabig, ha szeretnéd.
  - Pontosabban mi is történik most vele? – ráncolta a homlokát a férfi.
  - Képes belelátni az emberek gondolataiba. Telepátia. Épp csak, még nem tudja kiszűrni őket, ezért mindenki gondolatát hallja, aki egy bizonyos távolságban van. Normál esetben ez a városra terjedne ki, de abból kiindulva, hogy mi vár rá odaát, szerintem ez körülbelül a fél kontinensre kiterjed. Borzasztó hangzavar lehet odabent…
  - Chizzy, még valami. Én hallok, rendesen. De ha így folytatod, én is megsüketülök.
  - De okos lettél hirtelen… - fintorgott. – Lássuk, ki tudod-e zökkenteni.
  - Igenis! – Chris a kis lényre kacsintott, majd magához húzta az apró gombóccá kuporodott lányt, és megcsókolta. Az először összevonta a két szemöldökét, nemsokára azonban ráncai kisimultak, és boldogan viszonozta a férfi gesztusát.
  Chris homlokát a lányénak támasztotta, miközben az arcát simogatta.
  - Jobb egy picit? – Lucky még egy aprót bólintott, mielőtt vonásai újra megkeményedtek, kezét pedig a fülére húzta. Chris magához húzta őt, és suttogott valamit a fülébe, amire a lány ismét bólintással válaszolt.
  - Jelentheti azt, hogy hall engem? – nézett Chizzyre.
  - Esetleg.
  - Mit tudunk vele csinálni.
  - Te ezek szerint tudsz. Csináld tovább.
  - Úgy meddig?
  - Úgy egész nap.
  - Kösz.
  - Nem panaszkodhatsz, igazán nem nagy kérés.
  - Hát persze, igazán nem nagy…
  Hosszú idő telt el így: Christian és Chizzy azon gondolkodtak, mit tehetnének, Lucky pedig összegombolyodva bújt Chrishez, két kezét szorosan a fülére tapasztva. Chizzy még a rajta maradt csekélyke varázserő igénybevételével sem tudta hallhatóvá tenni magát, és Chris csókjai is hamar veszítettek erejükből. Két aggodalmas pillantás között a felek ismét és ismét próbálkoztak, sikertelenségük azonban lassan őket is elkeserítette.


  A palota gyönyörű volt a tavaszi napfényben, ahogy a vastag oszlopokon hatalmas szirmú virágokkal borított indák kacskaringóztak felfelé, a nagytermen keresztülfolyó patakocskából vízi sárkányok varázsoltak szökőkutat, és ha az ember jól odanézett, a kőablakok peremén olykor-olykor egy-egy alak tűnt fel, hívogató dalokat dúdolgatva, mégis egész szolidan ahhoz képest, hogy a történelembe szirén néven vonult be.
  Emberalakba bújt lények sürögtek-forogtak a lépcsőkön, sietősen odaköszönve a felfelé igyekvő magas férfinak:
  - Szervusz, Horatius! Milyen volt odaát? – kérdezték többen is.
  - A jó öreg Horatius! Tudtam, hogy sikerülni fog! – csapott a férfi vállára egy öregember.
  - Örvendek, Mr. Forehead! Hogy van mostanság? – mosolyodott el végre Horatius is.
  - Jaj, fiam, egész jól vagyok! Szeretem az évnek ezt az időszakát! Van valami ezekben a   virágokban… Mik is ezek a virágok, fiam?
  - Mézvirágok, Öreg.
  - Igen, igen. Azt hiszem, kopik a memóriám… De talán, természetes már így, a háromszázhoz közeledve, nemde?! Erről viszont te úgyis többet tudsz. Mondd csak, hogy van az unokám?
  - Épp ezért sietek most Elektrához.
  - Elnéznéd nekem, ha sietős lépteidet egy vénember toporgása lassítaná?
  - Tarts velem, Öreg. – Horatius felajánlotta a karját az öreg Foreheadnek, az azonban csak mosolyogva megcsóválta a fejét, és remegve megemelte kicsit a botját, majd rátámaszkodva a férfi után botorkált.
  Az Öreg – ahogy mindenki nevezte – nagy csodája volt a világnak ezen a felén, kevés volt ugyanis az, aki az emberek világából érkezve ilyen magas kort megért volna, leszámítva azon kevés szerencséseket, akik még csecsemőkorukban megérkeztek. Ők hozzá tudtak szokni a világ ritmusához, de az idősebb szervezetek, ha bizonyos mértékig igazodtak is az ottani ritmushoz, sejtjeik hamarabb kezdtek leépülni. Az Öreg azonban mindennek ellenére makkegészségesen, még ha kicsit lassacskán is, járt-kelt az itteni emberek között, híreket hallgatott és vitt, sőt, olykor még pletykált is. Legtöbb idejét azonban az erdőben töltötte, amellett az unikornis mellett, akinek az életét köszönhette. Hamar megtanulta megülni a fehér paripát, s ha szépen kérte, a lény bárhova elvitte őt. Most is épp a palota előtti füvön hevert egy kis fehér, kétfarkú lény mellett, s feltehetőleg beszélgettek. Hogy miről, az titokban maradt – szavak ugyanis nem hagyták el szájukat.
  Forehead, minden öröme és elégedettsége ellenére is néha bizony irigyen tekintett az olyanokra, mint Horatius vagy Chesario. Ők több ezer évesek voltak, megéltek legalább egy háborút, mégse tűntek emberi szemmel 40 évesnél idősebbnek. Chesario, aki nagyjából párszáz évvel lehetett fiatalabb Horatiusnál, tűnt körülbelül 25-30 évesnek. Ezzel szemben ő, aki ugyan már benne járt a korban, mikor ideérkezett, mégis alig kétszáz év alatt teljesen megvénült – és leplezetlen irigységgel meredt továbbra is az előtte ruganyosan, fiatalosan, élettel telin lépkedő, vénségesen vén Horatiusra. Végül, a rossz gondolatokat elűzendő, megrázta a fejét, és mosolyogva gondolt arra, mennyi mindent át kellett élniük azoknak, akik itt harcoltak.
  Horatius lassított, és megállt egy ajtó előtt. Habozott. Az Öreg csak megcsóválta újfent a fejét, és mindent tudón intett, nyomja csak le nyugodtan a kilincset. Amaz bólintott, és belépett a halvány derengésbe vont szobába.
  Nehéz szavakkal leírni, pontosan hogy is nézett ki az a szoba. Nem is a látvány, hanem az embert magába szippantó érzések voltak azok, amik egy egész pillanatra bennrekesztették az épp születő leheletet. A szoba meztelen falaira itt-ott bekúszott kintről a mézvirág indája, virágot azonban sehol sem lehetett látni rajta. A fal mellett egy állvány áll magányosan, tele különféle könyvekkel. Mellőle egy ajtó nyílt, amely az erkélyre vezetett, arra az erkélyre, ahonnan az úrnő a népet buzdította, mikor azok már végleg megadták magukat az elkeseredésnek. Odébb egy szószék állt, használatlanságát mutatta, hogy a fal felé volt fordítva.
  A helyiség maga nem volt nagy, így a középen terpeszkedő baldachinos ágy hatalmasnak hatott, szinte minden szabad teret elfoglalt. A függönyök leeresztve lógtak, s bár az éles szem átlátott rajta, most mintha köd lengett volna odabent.
  Horatius mérhetetlen tiszteletet érzett úrnője iránt, ennélfogva kényelmetlenül érezte magát, hogy az egykor oly hatalmas vezéralakot most ilyen elesetten, sebezhetően kell látnia. Még össze sem szedte igazán a bátorságát, mikor egy halk, finom, női hang szólalt meg, mely egyszerre szólt mindenhonnan.
  Drága, jó, Horatius. Hogy van a leányom?
  - Úrnő! – Meghajtotta a fejét. – A helyzet kicsit… de legalábbis eléggé bonyolult. Nem tudta, hogy ez megtörténhet vele, még csak nem is hallott soha a világunkról. Váratlanul érte őt az eset.
  A fiú vele van?
  - Chizzy? Igen, úrnő, vele van.
  És a másik?
  - Ő is.
  Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Most elmehetsz, Horatius.
  A férfi bólintott, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Utoljára még invitálóan intett fejével az Öreg irányába, de az csak mindentudóan megrázta a fejét, és az ágy felé lépett. Horatius óvatosan becsukta az ajtót, de az Öreg erre már nem is figyelt.
  Remegő kezében tartott botját lassan a függönyhöz emelte, és elhúzta azt. Lilás, ködszerű derengés csapott át a feje fölött, aztán körül ölelte őt, végül eloszlott a szobában. Ennek köszönhetően lassacskán láthatóvá vált az ágyon heverő törékeny alak. Az egykori vezér soványan, sápadtan hevert szinte magatehetetlenül a párnák között. Testét finom, fehér-arany pikkelyek borították, s épphogy csak mozdulni tudott szétterülő szárnyaitól.
  Forehead kérges tenyerével végigsimított a finom arcbőrön, s rosszallóan csóválta közben a fejét.
  - Nem leszünk így jóban, leányom… - Az alak feje megmozdult, szemei felnyíltak: a fájdalom, a kétségbeesés kék óceánja meredt az egykori tudósra.
  - Mindenkinek leáldozik egyszer a csillaga, barátom. Eljött… eljött az én időm. Nem hiszem, hogy láthatom majd őt. – Az úrnő hangja el-elakadt, lassan beszélt, mintha csak megfontolná a mondandóját, ám egyszerűen csak nem volt már ereje, hogy gyorsan és összefüggően beszéljen.
  - Leányom, nem adhatod most fel! Már csak egy egészen kis idő van, hogy…
  - Nem, öreg barátom, érzem, hogy mennem kell. De ők nem tudhatják meg. Káosz lenne. Mondd, hogy súlyosabb az állapot, mondd, hogy senki sem léphet be. Záratsd… záratsd be kérlek a szobát… Akármit!
  - Úgy lesz, Elektra.
  - Köszönöm. És add át neki…
  - Átadom.
  - És ígérd meg, hogy vigyázol rá…
  - Csillagom, ne kérj lehetetlent, nem te vagy itt az egyetlen, akinek lassan leáldozik a leáldoznivalója.
  Elektra halványan mosolyra húzta a száját, és újra lecsukta szemeit. Elaludt. Az Öreg még ült mellette egy darabig, kérges tenyerei közt tartva a finom, apró, pikkelyes kezet. Tudta, hogy mi vár rá: lassan átalakul, mígnem teljesen elveszti az emberi alakját, majd elporlad. Nem úgy, mint a főnixek, nem lesz láng, nem lesz újjászületés. Egyszerűen elfogy. Porrá válik.
  Botjának kopogása csendre intette azokat, akik mellett elhaladt. Volt valami különösen szomorú abban a kopogásban…
  Odakint, épp, ahogy számított rá, a fűben heverve találta meg Aurórát. Auróra volt az az unikornis, akinek az életét köszönhette, aki végül ebbe a világba hozta. Mikor tekintetük összetalálkozott, a mesebeli lény feltápászkodott, elköszönt a fehér, kétfarkú állattól, és az Öreghez ügetett. Odaérve lehajtotta a fejét, és türelmesen várta, hogy az Öreg a hátára másszon. Puhán lépkedve hagyták el az udvart.
  Útközben Forehead szokatlanul csendben volt.

  Az unikornisoknak velük született képessége a jámborság, a türelmesség, a tisztaság. Szabályaikat betartva Auróra azonban sose került volna érintkezésbe az Öreggel. Úgy bizony – Auróra megszegte a neki szabott szabályokat, elszökött, ekkor találkozott az akkor még épphogy deres hajú Foreheaddel, és jobb ötlet híján elhozta őt a világukba. Így talán nem meglepő, hogy Auróra általában mellőzte a jámborság és a türelmesség minden formáját – mégse szűnt meg sose tisztának lenni. Talán mert egyszarvú volt. Jobb okot még szülei sem találtak.
  Mindezen tulajdonságainak köszönhetően nem volt egyszerű dolga az Öregnek, mikor úgy gondolta, a gondolataiba mélyed.
  - Mit mondott az úrnő? Betegebb, mint eddig volt, igaz? El fog tűnni teljesen. Érezni, egyre gyengébb.
  - Hm. – Forehead a homlokát ráncolta, és igyekezett olyan hangokat szűrni a foga között, amikről talán feltűnik Aurórának, mennyire nem fűlik most foga a beszélgetéshez.
  - Azt mondják, a másik is akkor fog átjönni, mikor a kisúrnő, igaz ez, Barátom? – Az Öreg megadóan sóhajtott.
  - Igaz. Két kapu kell, hogy nyíljon egyszerre.
  - Megint háború lesz? Zoey nagyon félt.
  - Zoey-nak van más félnivalója is, kedvesem. Igaz is, megbékélt már?
  - Chesarioval? Szerintem ő sem tudja igazán.
  - És a háború? Lesz szerinted háború?
  - Csak remélni merem, hogy nem, kedvesem.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: mslucas
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 311
Regisztrált: 2
Kereső robot: 25
Összes: 338
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pancelostatu


Page generated in 0.2083 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz