Sok hegyi bunkó közt - alfődi paraszt - hazagondol
énem az otthoni tájra, ahol gyerök éveim éltem.
Ott járok, hol a kurta frakkú kanmalac orrol,
mer’ má' nem tud dúrni az orrkarikával a réten.
Eggyel mönne, de most hetet is hord má' az az állat -
pírszingös disznók, hülye raszta kutyák a vidéken.
Errefelé is vannak, bár e' nem űzik a nyájat
és itt nem vágják le üket háromszor egy évben.
Otthon a rút kisegér a boroshordót ha kiissza,
akkó' az két lábra föláll szépen, hogy a macskát
ű mögbassza. Szeszös fejjel feszelög vicsorítva
gazduram is, közben félsrégan tolja az ósdi talicskát.
Kocsma előtt bőszülten pöffeszködnek a népök.
Gyüszmékölnek jobbró’-balró’ minden irányba -
főleg az ajtónak neki - pár sör után a szakértők
mögtárgyalják, hogy mi van éppen az úri világba’.
A klubbéletöt aztán pár stampedli lezárja -
harsányabbak a szitkok, majdhogynem veszeködnek
és mielőtt a szegény kocsmáros néni bezárna,
korsót törnek az orra alá néhány idegönnek.
Útközben haza mind tanakodnak, hogy van-e még bor
otthon, meg kérdés az is, alszik-e vagy sem az asszony
- mert az nagy gond ám, mikor éjjel a tyúk kukorékol,
vagy mikor épp az a terve, hogy ok nélkül kiakasszon.
Rögge', ha fölkel a nap, rögvest kezdődik az élet -
nap fényében fürdik a sok szép róna mög erdő.
Drága kis Alföldem, honvágy mardossa a lelkömet érted
- másmilyen életet én soha el nem képzelök ettő'.
Persze akárhó' másutt is sok a szürke s a marha,
ámbár otthon mégis, mind úgy bőg ahogy én is.
Egy nyelven szólunk, és hogyha növekszik a parlag,
értsünk szót és vessünk el közösen csak azért is!
Megjegyzés: Innhida, 2013. március 12.