Éjek éjjelén nincs ki véd, csak a magány,
Körbe vesz, széttép, végül megrág;
A fények kihunynak örökre;
nem marad más, csak a ködös homály;
melyben elmerül a lélek;
s kiutat már nem talál,
Visszamennék, vissza a megvakult múltba
Hol száz ének zengett szívem kapujába;
S határtalan öröm ölelt körül;
gyermek lelkem játszott s örült
De most ki út a homály?
Sorsom talán a halál?
Megpihenek én, s szívem némán lassan leáll…