Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A két pille

, 155 olvasás, Tabulatura , 0 hozzászólás

Abszurd

Mi két pici pille vagyunk. Csak lebegünk, oda ahova a szél visz. Keresztül a civilizáltnak vélt világon, végtelen dzsungeleken és tengereken, morajló óceánokon, csendben, békésen folydogáló patakokon. A szél a mi iránytűnk, a mi szállítóeszközünk. Annyi mindennel megismerkedtünk már, mióta együtt repülünk. Láttunk királyokat elbukni, birodalmakat lángba borulni, biztosnak vélt dolgokat megdőlni, dühöt, félelmet, gyűlöletet, butaságot és mindent, ami az emberhez köthető.
Időről időre megállunk s megpihenünk nyugodt, békés vagy zűrös, forgalmas emberlakta helyeken. Olykor elgondolkodunk, hogy ezek az ostobák nem veszik, észre mit tesznek? Bár emlékeink megfakultak, halványan mégis felrémlik ilyenkor, hogy milyenek is voltak régen az emberek. Meztelen, makogó, rohangáló, barbár idióták. Azóta semmit sem változott. Ugyanolyan együgyűek, mint egykoron, csak annyi különbséggel, hogy ma már nem meztelenül, hanem hülye rongyokba öltöztetik magukat és hülye címekkel címkézik fel magukat. Ennek a címke vetélkedőnek az a győztese, aki a legtöbb, legfeleslegesebb kitűzőt tűzi ki a homlokára. Aztán önelégülten vigyorog bele a semmibe. Nem értjük ezeket a lényeket. Semmi sem érdekli őket csak az uralkodás. Mindenen, ami elérhető és mindenen, ami elérhetetlen. Mindegy hogy a levegőben van vagy a víz alatt, vagy a világűr végtelenében vagy éppen csak egymáson. A lényeg, hogy valakit mindig lehessen uralni, hibáztatni, ütni, csak mert éppen olyan kedvük van. Az emberek világát még egy dolog teszi értelmetlenné számunkra. Az, amit ők mindennél jobban akarnak: a pénz. Egymás vérét is kiontják néhány fémdarabért és gyűrött papírért. Hatalom és pénz…
Bolondok.

Úgy döntöttünk megállunk és megpihenünk egy kis időre. Így leszálltunk egy város nyugodtabb, és valamivel zöldebb részére. Odafentről békésnek, csendesnek látszott. Néha elgurult egy furcsa négy keréken guruló valami. Már erről is hallottunk korábban. Ez is hozzátartozik a hatalmuk nagyságának kinyilatkoztatásához. Akinek a legcsillogóbb, leghangosabb ilyen valamije van, az lenézi a kicsi, kopottat. Az ő életükben minden összefügg. Akinek sok pénze van, annak van akár több ilyen díszes valamije. Ha van sok pénze és van ez a guruló jármű, akkor nagy hatalma van. Ha sok pénze van és csodálatosnak gondolt jármű is van, akár több is, és még nagy befolyása van, akkor mindenből többet akar. Uralkodni akar mindenkin, irányítani, parancsolni, újabb és újabb bőrt lehúzni a könnyen kihasználhatókon: a gyengéken.

Egy takaros kis ház második emeleti ablakpárkányára telepedtünk le. Szép kilátás nyílt innen a környékre. Valóban békés volt, és ahhoz képest, hogy emberek által készült (számukra a mesterséges a természetes). Szép virágos kiskert pompázott a ház előtt. Azonban ez is csak mesterséges. Ezzel is, mint megannyi dologgal, csak a romlott belsőt akarják eltakarni. Mert minden ember romlott. Csupán titkolják egymás elől. Bepillantottunk az ablakon is. Szépen berendezett szoba tárult elénk.
Az összképet csak egy földön fekvő, megkötözött fiatal fiú rontotta. Bordái szinte átszúrták a bőrét. Meztelen volt. Testét alvadt vér, kosz és sebek borították. A szája egy rongydarabbal volt betömve. Azonban a szájából így is összekeveredve folyt a nyál és a vér. A sötétbarna dús hajába foltokban nyírtak bele. Szomorú barna szemei, válaszokat keresve, vadul forogtak, az üregükben. Kövér könnycseppek folytnak, végig arcán aztán a földre hulltak, hogy kis tócsákat hagyjanak maguk után.


Egy férfi lépett be a szobába. Vastag nyakán kidudorodnak az erek. Kezében egy hatalmas éles fémtárgy, melyen, akárcsak a tar fején, megcsillant a tavaszi napfény. Jobb lábbal egy hatalmasat rúgott a földön fekvő fiúba. Nem vagyunk tisztában a kor jelentőségével, így nem tudjuk, hány évesek lehettek. Valamit üvöltött neki, amire a fiú fájdalmas arccal megrázza a fejét. Hangok nem szűrődtek ki az ablakon. Egy újabb nagy rúgás. Talán az előbbinél is nagyobb, majd a férfi letérdelt a zokogó, tehetetlen fiú mellé, végig simítja arcát, majd ököllel arcon csapta. A fiú orrából vér csík hullott a padlóra. A férfi levágta a kötelet a fiú kezéről, majd a kését a combjába vágta. Vékonyka, alig hallható hang szűrődött ki a szobából. A férfi láthatólag örült a szenvedésének. Mosolyog, a szeme csillog boldogságtól. A fiút a hátára fordította, a véres kést meglóbálta előtte. Valamit mondott neki. Közben mosolygott. Apró barnás fogai villogtak az ablakon át. Az asztalról egy nagyobb tárgyat vett elő. Sokkal vészjóslóbb, mint az előbbi. Felemelte, majd lesújtott. A fiú karja, a vállánál, elvált a testétől. Csak egy véres csonkot hagyva maga után. A fiú üvöltött, amennyire csak tudott a rongytól, ami teljesen átázott a nyáltól és a vértől. Újabb könnyek jelentek meg, s ugyanúgy végig folytak arcán, mint az előbb és ugyanúgy lehullott a padlóra. A férfi két újabb ökölcsapást mért a fiú arcára. És újra felemelte azt a veszélyes fegyvert, mely teljesen véres volt, s az éléről csontszilánkok és nyers hús cafatok lógtak. Megint lesújt. Ezúttal a fülét szelte le a fejéről. Nem várt sokat az újabb csapással. A másik fülét is levágta. Aztán az üvöltő fiút egy kis időre magára hagyta. Kilépett a szobából, az ajtót bezárta maga mögött.

Közben az utcán nem állt meg az élet. Ugyanúgy járkáltak az emberek a nevetséges járműveikkel, mint máskor. Egyesek négylábú lényeket kötélen tartva sétáltatnak. Íme, egy újabb bizonyíték az uralkodási vágyról.

Visszatért.
A férfi ismét belépett a szobába. Kezében egy újabb rémisztő fegyver. Elmondhatatlan, hogy mi az. Ilyet, hosszú vándor utunkon sosem láttunk. Az elején igazított valami láncszerű dolgon. Aztán elindította. Hangos berregő hangot adott ki. Majd hozzá érintette a fiú lábához. Véres hús darabkák szálltak összevissza a szobában. A láb elvált a törzsétől. S maradt egy vergődő csonka test vértócsában fetrengve. Hangja már elhalkult. A tekintete kínnal, fájdalommal teli. Abban a pillanatban egy szellő fújt végig a párkány előtt.

Újra a láthatatlan szél hátán szálltunk. Mögöttünk a ház és a nyüzsgő város egyre kisebb lett.

Ideje tovább állnunk. Így is már túl sokat láttunk. Sokat tanultunk az emberekről. Hosszú út van mögöttünk és még hosszabb van előttünk. Pihenni majd megállunk valami csendes, nyugodt helyen. Távol mindettől. Mindentől.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: Tabulatura
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 13
Regisztrált: 1
Kereső robot: 32
Összes: 46
Jelenlévők:
 · Aimee
 · Azoromharcosa


Page generated in 0.0423 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz