Éjjel le sem hunyta a szemét, de délben kinyúltunk az ágyra. Valami dallam kapkodott utánunk a falak közül. A tenyerem beleolvadt a bőrébe, mint ahogy egy elkésett ölelés a magasból zuhan a szélbe. Elaludt. A háta mögé feküdtem, éreztem a tarkója illatát. Hosszú, egyenes hajszálai a szempilláimba bogzódtak. Úgy szuszogott, akár a tenger, mélyen és rejtetten, eltitkolva, hogy a levegőben élet van. Csuklóm összeért a lapockája alatti csonttal, mégsem rebbent el a nyugalom mellőlünk. Vágyni akartam, csak végighúzni egyik ujjamat a karján. De az szinte szentségtörés lett volna.
Ő nagyon kapzsi, mert mindig ellopja az emlékeket. Amikor hazaértem a vonatállomásról, az ágyamban ott hagyott egy percnyi kábulatot. Éreztem a szoba rám nehezedő, sötét sarkaiban. Ott szédült minden, ami félelem és álom, ott volt Ő még egy pillanatig.