Fojtogató sötétség,
Látszólagos szerénység.
Nézz rám, csőröm fekete,
Éles és ölni készülök vele.
Tollaim olajosak, feketék,
Mint a legforróbban égő kemencék.
Elveim közt sosem szerepelt
A kegyelem, Árnyék a mesterem.
Dicső szárnyaim kitárom,
Ti nem tudjátok, ezt a világot
Csak én uralom, s cinkosaim.
Ők gyártják az indokaim.
Már úgy vagyok vele, hogy csak röpködök,
Az embereket leköpködöm.
Fájdalom ér s csalódás,
Rossz levegő, kallódás…
Kár a sok könnyért,
Kár a sok piros vérért.
Kár mindenért, ami hullott,
Ezért lett lelkem ily nyúzott.
Kár, kár, kár.
Talán csak a szenvedés vár.
Tollaim egyre csak fakulnak,
Jelentést teszek a Nagyúrnak.
Aki feketébb a feketénél,
Aljasabb az embereknél.
Gonoszságát az emberek hibája,
S szörnyű kegyetlenségük táplálja.
S végül minden mit felülről
Látok az elgondolkodtat, s meggyűlöl
A sok ember, mert ítélkezem,
S mert már ellenük intézkedem.