Navigáció


RSS: összes ·




Vers: A varjú szava

, 175 olvasás, nemethd , 1 hozzászólás

Elmélkedés

Fojtogató sötétség,
Látszólagos szerénység.
Nézz rám, csőröm fekete,
Éles és ölni készülök vele.

Tollaim olajosak, feketék,
Mint a legforróbban égő kemencék.
Elveim közt sosem szerepelt
A kegyelem, Árnyék a mesterem.

Dicső szárnyaim kitárom,
Ti nem tudjátok, ezt a világot
Csak én uralom, s cinkosaim.
Ők gyártják az indokaim.

Már úgy vagyok vele, hogy csak röpködök,
Az embereket leköpködöm.
Fájdalom ér s csalódás,
Rossz levegő, kallódás…

Kár a sok könnyért,
Kár a sok piros vérért.
Kár mindenért, ami hullott,
Ezért lett lelkem ily nyúzott.

Kár, kár, kár.
Talán csak a szenvedés vár.
Tollaim egyre csak fakulnak,
Jelentést teszek a Nagyúrnak.

Aki feketébb a feketénél,
Aljasabb az embereknél.
Gonoszságát az emberek hibája,
S szörnyű kegyetlenségük táplálja.

S végül minden mit felülről
Látok az elgondolkodtat, s meggyűlöl
A sok ember, mert ítélkezem,
S mert már ellenük intézkedem.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: nemethd
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 316
Regisztrált: 0
Kereső robot: 25
Összes: 341
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.6263 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz