Navigáció


RSS: összes ·




Mese: Elvonási tünetek

, 235 olvasás, mancsnyom , 0 hozzászólás

Ezerszín

Egyszer volt, hol nem volt… volt egyszer egy cigarettaszál.
Magának való, szerény, óvatosan bizalmatlan egy szál volt. Jó, belejátszhatott ebbe rendesen, hogy… hát… tekerték, nincs ezen mit titkolni. Tekerték és kész. Felerészt Marlboro dohányból, amire igen büszke volt… felerészt vagy húszféle különféle márkájú cigarettásdoboz aljáról összegyűjtött kaparékból.
Gondolkodott rajta sokat, vajh hová sorolja magát. Mert egyrészt ugye… szinte azonosíthatatlan volt az összetétele. Másrészt viszont igazi, nemes, napon érlelt, nagy becsben szárított-vagdalt dohányból készült. A nagynevű, tökös Marlborók, Pall Mallek, Davidoffok és Multifilterek világéletében szóba sem álltak vele, az Eve-ek és Vogue-ok pedig éppenséggel utánaköptek, amúgy nőiesen, ha csak elhaladt mellettük… de az olcsóbb márkák sem fogadták maguk közé, beléjük is szorult ám önérzet. A sodort cigaretták szintén nem tekintették közülük valónak, csípte szemüket a Marlboro-fele.
Nem tartozott szegény sehová. Kirekesztett volt, ergo magányos. Olyan magányos, amilyen csak az utolsó szál cigaretta lehet egy gyűrött dobozban. Amíg ki nem ejtik onnan véletlenül, mert akkor aztán még magányosabb.
Miután ez megtörtént vele, első kínjában - meggörbült háttal - körbehuppogott a közeli játszótéren. Abban reménykedett, hogy ennyi ember között, ekkora tömegben csak akad egy, aki megkívánja. Nem mintha annyira pusztulni kívánt volna… de erre született, erre volt való. Késztetés volt, semmi más. Annak viszont erős.
A gyerekek ügyet sem vetettek rá, még a guberáló varjaknak is csípte a csőrét, hogy lecsapjanak rá, tőlük tehát nyugodtan szomorkodhatott. A kis- és nagymamák irtózva figyelték, dehogy nyúltak volna hozzá. A járókelő dohányosoknak pedig derogált, hogy a földről szedjenek fel egy eldobott cigit. Még ha lett volna márkajelzése…
Ment volna szegény messzebb, egy piacra például, biztosan több szerencséje lett volna, de ő ott esett ki a játszótér mellett, egy borús őszi hajnalon, és sajnos a cigarettaszálak haladási sebessége elég kötött. Meg aztán… nem is tudta, mifene az a piac, vagy hogy merrefelé lehet, így ebben nem is gondolkodott.
Órákkal később épp a macskakaki-kupacokat kerülgette, amikor elhagyott újságra bukkant egy pad mellé esve. Érdeklődve pislogott a cikkekre. Megfogta szemét a felirat: "Kirekesztetté váltak a dohányosok"
Mindig is izgatták a társadalmi kérdések. Végigrágta magát az egész cikken, a komplett egy oldalon. Aztán türelmesen várt, hogy feltámadjon a szél.
A szél feltámadt, lapozott neki. És ő olvasott tovább. Olvasott egész délután, egészen addig, amíg le nem bukott a nap. (a közvilágítás nem volt túl jó a környéken) S mire ez megtörtént, aktualizált cigarettaszállá vált. Fejből sorolta az ország jelenlegi celebjeinek mindösszes nevét, szokását, diétás tanácsait és szerelmi ügyeik édesbús történeteit. Betéve tudta, melyik csillagjegynek mit hoz a mai nap, mik az ősz trendi színei, ruha és smink terén egyaránt. A sudoku terén is komoly fejlődést mutatott, pláne mert toll híján fejben rakta ki a számkockákat.
Elmosolyodott, aznap először. Kihúzta meggörbült hátát.
Másnap reggel éhesen várta az új híreket. Ott éjszakázott az elhagyott újság mellett, azt a logikát követve, hogy aki azt elveszítette, tán megteszi mégegyszer… és nem csalódott.
Barna bőrcipős lábak torpantak meg előtte. Az ember, akihez tartoztak, sóhajtva leült a padra, és kiterített a térdén egy vadonatúj, ropogósan friss újságot.
A cigarettaszál szeme elfelhősödött az örömtől. Nyakát nyújtogatva próbált elcsípni minél több szót a címoldalról. Szeme csak úgy falta a sorokat. "Mallorcán minden olyan menő", "Rihanna túl szexi a Niveának", "Molnár Anikó egyedül van, mégis boldog" "Mikor kötik be a fejét Tóth Gabinak?"
Hamar megtörtént, amire várt – a lapozgató recsegő térdekkel felállt, és egyedül hagyta őt A Lapokkal. Hadarva könyörgött pár sort némi szélért, izgatottan huppogott fel s alá. Fennhangon ujjongott, amikor az végre feltámadt, és lesodorta a padról az újságot.
Rávetette magát. Csak úgy falta az információkat, egyiket a másik után tette magáévá.
Mire végzett, kissé lecsillapult. Elszántan hitt a másnap reggelben, a következő újságban. Zsongó fejjel elvackolta magát a pad mellett. Emésztgette a híreket.
A következő reggelen megismétlődött a jelenet. Jött az embere, leült a padra, kiteregette, otthagyta, feltámadt a szél, lesodorta, ő féltékenyen rávetődött, és elolvasta az utolsó betűig.
Egy hét alatt hét különböző lapszámot olvasott el. Teljesen megváltozott. Képes lett volna ölre menni az újságjaiért – amiket szépen lassan, fáradságos munkával csinos, sátor alakú kupacba hordott a pad mellett. Ha bárki közelített hozzájuk, a cigarettaszál pengevékony ajka néma vicsorgásra nyílt. Ölni tudott volna értük. Halni tudott volna értük. Őrült tekintete megtette a magáét. Senki és semmi nem merte megközelíteni A Lapokat.
Egy este aztán beütött a krakk.
Beborult.
Előbb csak masszív, sötét esőfelhők jöttek, aztán percek alatt leszakadt az ég, sűrű, kövér esőcseppek záporoztak mindenfelé, bugyborogva áradtak szét a betonon.
A cigarettaszálban dolgozott még némi életösztön. Bebújt a legalsó újság alá, és onnan figyelte vacogva, hogy ázik rommá a kinti világ. Addig is, hogy figyelmét elterelje, újraolvasta, amit a feje felett látott. Megnyugtatta az érzés. Biztonságos volt és megszokott. Már-már meghitt.
Amikor az eső nagy sokára elállt, a cigarettaszál is előóvakodott A Lapok alól. Hatalmas tócsák ragyogtak mindenfelé, mint egy horrorfilm díszletében. Kirázta papírját a hideg.
Aztán megfordult, hogy megtekintse, minden rendben van-e A Lapokkal.
Ledermedt.
A csinos kis újságkupac szó szerint kenőccsé ázott. Az az egy oldal maradt csak épen, ami az ő törékeny, száraz kis testét védte.
Lesújtotta a veszteség. Nem tudta, mihez kezdjen, mihez fogjon ezután. Azt sem tudta már, mi az, hogy ezután. Elsírta volna magát, ha lettek volna könnycsatornái.
Ólomnehéz vonszolódással – ezt már túlzás lett volna huppogásnak nevezni – visszakucorodott az életét megmentő újságlap alá. Megpróbálta kizárni a külvilágot. Annál is inkább, mert erősen hajnalodott már. Közelgett az idő. A legfrissebb újság érkezésének ideje.
A barna bőrcipős lábak meg is érkeztek, ahogy várta. Az ember hóna alatt friss újság ragyogott, szinte aranyfényben fürödve. A cigarettaszál törődött arca kisimult. Megbűvölten kecmergett elő, egyre közelebb és közelebb óvakodott, mint egy alvajáró, az sem zavarta, hogy az ember észreveszi.
- Na nézd csak – dörmögte az ember, és finoman két ujja közé csippentette a cigarettaszálat. Az kábultan érzékelte, hogy emelkedik, de rá se bagózott – szeme a szalagcímet kereste éhesen. "Hatalmas tűz pusztít Oregonban" – olvasta lassan, betűről betűre.
- Le kellene szoknom – motyogta az ember, és fogai közé harapta a szálat. Öngyújtót vett elő.
A cigarettaszál utolsó gondolata az volt, hogy a helikopterből vízzel oltás talán nem a leghatékonyabb megoldás, esetleg ha másk…
Felszállt a füst. Az ember hátradőlt, és olvasni kezdte a cikket az oregoni tűzről. Érzékelte, hogy ez a cigaretta más ízű, mint amit megszokott… különös aromája volt. Megismételhetetlen.
És boldog.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Mese
· Írta: mancsnyom
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 202
Regisztrált: 1
Kereső robot: 19
Összes: 222
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.1501 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz