Navigáció


RSS: összes ·




Mese: Femme Fatale (XII)

, 469 olvasás, quentin , 3 hozzászólás

Ezerszín

sangre

Nem vagyok szent. Azt hiszem egyik életemben sem voltam. A lelkem… egyszerűen nem olyan.

Venezuela kormánya mégis a külföldinek adható legmagasabb kitüntetésben részesített, az ország katolikus egyháza pedig pár hét múlva a pápának írt memorandumban csodának nevezte azt, ami történt. Nem értem. Ennyi erővel azt is csodának nevezhetnénk, ha a hímoroszlán bömböl vadászat közben…

Arra riadtam, hogy darabokra akar esni az agyam a fájdalomtól, alig tudom felemelni a nyakamat és semmit se látok a bal szememre. Nyöszörögni se volt erőm. Éreztem, hogy a csuklóimat damillal kötözték össze. Fáradt olajos hordók mellett, a sárból vert budi falának döntve félig ültem, félig feküdtem. Kieshetett egy jókora darab az időből, és biztosan súlyos agyrázkódásom lehetett, mert percekig bámultam egy szemmel magam elé, mire azt, hogy egyáltalán hol vagyok felfogtam. Vagy talán inkább percekig nem hittem el, hogy amit látok, az a valóság. Kora este volt, valószínűleg vége lehetett a csatának és nem a mieink győztek, mert ismeretlen nyelven kántáló harcosok fel-felharsanó diadalordításai múlták felül a széllökések hangját. Nem értettem mit kiáltoznak, de úgy tűnt felhőtlenül boldogok. A többi túlélővel, fogollyal együtt úgy öt méterre a parancsnoki sátor bejáratától nyomorogtunk, szorosan egymáshoz támasztva, ülve, fekve, térdelve. Felemeltem a fejem és annak ellenére, hogy minden idegsejtem tiltakozott, erőszakot téve magamon ismét kinyitottam a jobb szememet. Aztán azonnal be is csuktam.
Vízió. Nem lehet más.
- Add Teremtő, hogy ne legyen valóság! - súgtam csukott szemmel, öntudatlanul. Az izmaim görcsbe rándultak, öklendezni kezdtem.

Az őr, aki eddig szintén a sátor belsejében zajló történéseket figyelte tapsolva és hangosan vihogva, felfigyelhetett a hangra, mert éles fájdalom hasított belém. A hajamat húzva felemelte a fejemet.

Iszonyatosan fájt az arcom, azt hittem azonnal elájulok. Egészen közel hajolt, és szinte a számba suttogta: raparo! Hogy biztosan értsem, elővette a brutális méretű kését és meg is mutatta, hogy milyen mozdulatokkal fog megnyúzni. Röhögött. Szétrohadt fogai hatalmassá nőttek, bűzös, erjedt alkoholszagú leheletétől ismét hányni kezdtem. Az arcomba harapott. Fenn, a homlokomnál harapott belém, hallottam, hogy szakad tovább a bőr, de nem fájt. Egy pillanat múlva rájöttem miért nem láttam eddig a bal szememre. Komolyabb fejsebem lehetett, arra, hogyan jött létre, tippem se volt, de lefittyedve lógott a fejbőröm egy jelentős része – és eddig takarta a kilátást.

A waraonak jobb dolga akadhatott, mintsem egyen belőlem, mert elengedett. Farkasszemet nézett velem egy ideig, aztán a falnak vágta a fejemet. Mint valami bábut nekitámasztott a budinak, megigazgatta a lelógó bőrömet és mellém hajolva meggyőződött arról, hogy jó lesz-e a kilátás.
- Contemplaro! - vartyogta, és ismét eljátszotta, nehogy lemaradjak valamiről: mozizzak!

A két halott ápolónő meztelen teste egymásra hajítva hevert, közvetlenül a sátor bejáratánál. Kitekeredett pózban feküdtek, Bettina, egy olasz lány felül, bal válla természetellenesen kifordulva. Halálában is szép volt, úgy tűnt épp a szemembe néz.
Mintha azt kérdezte volna: - eddig mit csináltál Gery?
A nyakán vöröses-lilás zúzódások. Megfojtották. Az indián követte a tekintetemet.
- Jodienda! - nyerítette, és a csípőjét mozgatva egyértelműsítette, hogy Bettinek, utolsó perceiben nem csak a fojtogatást kellett elszenvednie.

A sátor bensejében, alaposan megvilágítva a "főműsor" ment. Margrethe, egy német lány volt soron.
Hat meztelen indián állta körül, a péniszüket markolászva, arcukon őrületbe hajló arckifejezéssel akarták orális szexre kényszeríteni. Egy hatalmas termetű férfi tartotta hátulról, az egyik kezére tekerte hosszú szőke haját, másikkal pedig a tarkójánál kényszerítette arra, hogy ne rángassa ide-oda a fejét.
Egy másik csupasz állat azt mutogatta neki, hogyha nem kezd el szopni, akkor golyót kap a fejébe, de Marg meg sem moccant. Patakzottak a könnyei és nyüszített, de sugárzott belőle a dac. Némi huzakodás után az egyik indián, pisztollyal a kezében a sátor bejáratához jött és találomra háromszor belelőtt a sorba ültetett férfi-foglyokba. Ordítás volt a válasz, de egyik hangot se ismertem fel, annyira eltorzította a fájdalom.

- Nem nézem tovább.- döntöttem el. Becsuktam a szemem és feszegetni kezdtem a kezeimet, lábaimat. Hátha.

Percek telhettek el. Távolról, felénk rohanva erősödött a vihar, így legalább csak néha hallottam, ahogy Marg sír, öklendezik, vagy levegő után kapkod, az állatok pedig hörögve visítoznak a röhögéstől, de nem volt több lövés…

Eddigre sikerült elérnem, hogy a csuklóim kissé arrébb mozduljanak, így aztán hasznát láttam Penny jegygyűrűjének. Fogalmam sincs miért alakíttatta át a gyűrűinket, de a belső oldalán lévő pöcök megnyomására egy csaknem 2 centi hosszú borotvaéles penge ugrott ki belőle, és ez most jól jött. Elvágtam a damilt, óvatosan, de tempósan mozgatni kezdtem az izmaimat, hogy helyreálljon a vérkeringés. Résnyire nyitott szemmel csekkoltam, hogy az indián befelé figyel a sátorba, így közel húztam magamhoz a lábaimat. Egy nyisszantás – megszabadultam a gúzstól. Lüktetett és zsibongott bennem az adrenalin. Még pár perc és cselekednem kell – futott át rajtam.
Margrethet ekkor dobták rá Bettiékre. Nagyot nyekkent, aztán átcsúszott rajtuk és az arcába kócolódott, mocskos és csapzott szőke haja mögé bújva, lehajtott fejjel ülve maradt. Halott volt ő is.

A waraók közül négyen-öten elállták a bejáratot, alig lehetett belátni, a vihar pedig eddigre úgy rázta a fákat, hogy semmi mást nem lehetett hallani, mégis észrevettem Pennyt. Legalább öten cipelték, vörös sörénye felszikrázott, aztán eltűnt. Talán a parancsnoki asztalra fektethették, mert nem láttam.

Eljött az idő.

Az indián, aki megnyúzásomat ígérte épp rám nézett. Hívogatva intettem a fejemmel, értette. Elővette termetes kését, szája elé emelte és végignyalta a lapját. Hozzám lépett.
- Muerte rata!* – közölte és lehajolt.
- Mucho oro.** – súgtam felé. Hallotta. Sárgás, kapzsi fény villant a szemében, óvatlanul egész közel hajolt. Hirtelen mozdulattal, ballal átöleltem a nyakát, teljes erőmmel magamhoz húztam, és ráharaptam a nyaki verőerére. Jobbammal közben felfelé szorítottam az állát, hogy még csak meg se tudjon nyikkanni. Azonnal spriccelni kezdett a vére, de még legalább egy percig vergődött és vonaglott az ölelésemben. Mire elernyedt a teljes felsőtestem vérben ázott. Lefordítottam magamról. Felvettem a machetét, aztán épp nekifeszültem volna az ugrásnak, de belülről egy hang megállított.
"Röhejes kísérlet lenne. Egyedül 40-50 vadember ellen. Másodperceken belül agyonütnének."

Álltam a bejáratot eltakaró röhögcsélő indiánok mögött úgy, hogy éreztem a kipárolgásukat, kezemben egy hatvan centi pengéjű, kardnyi késsel és gondolkodnom kellett. "Az olaj" – néztem a hordókra. Különös módon oldalra hajtottam a fejemet, aztán elrendeltetett. Tizenöt hordónyi olajat borítottam ki – talán 3-4 méterenként egyet. Ez volt a világ leghosszabb 5 perce, mert Pen simán túlordította a vihart. Hangja összekeveredett a röhögéssel és hörgéssel, bennem pedig minden sikolyánál szétfolyt és megsemmisült a világ. Aztán lángba borult a sátor. A viaszosvásznak pillanatokon belül összedőltek és innentől kezdve minden egyszerű volt. Csak a bejáraton menekülhettek, egyesével, kettesével, kúszva mászva érkeztek, én meg csapkodtam a machetével. Mindegy volt hova… mindegy mekkorát, csak lágy részen legyen találat, aztán odébb rúgtam őket. Égett hús szaga terjengett a levegőben, aztán a mikor megérkeztek a felhők felrobbant az ég és szinte egyszerre tízmillió liternyi víz zúdult ránk, eloltva mindent, és üszkös romokat hagyva mindenfelé. Ahol korábban a sátor közepe, és a parancsnoki asztal volt, ott a ponyva viszonylag épen maradt. Az asztal sem kaphatott lángra ilyen rövid idő alatt… mégis voltak kétségeim. Néhány ugrás az asztalig, majd kétségbeesett kísérlet arra, hogy lerángassam a vízzel átitatott, dög-nehéz ponyvadarabot…
- Peny! - bömböltem… aztán a késsel szabdaltam rést a vászonra. Ott feküdt… Halott-sápadt arccal, mozdulatlanul. Összeestem. Átkulcsoltam jéghideg kezét és sírva fakadtam.
"Hátha …" kezdődött bennem a gondolat és reszkető lábakkal felálltam.
- Kelj fel asszony! - szólítottam. Mit hisztizel még mindig?! - folytattam és rázkódtam közben a sírástól. Kinyitotta a szemét és abszolút közömbösen nézett rám.
- Jól van, na – mondta halkan. Csak gondoltam fokozom a drámai helyzetet.
Rázni kezdett a röhögés. Felkönyökölt fektében, felém nyúlt és megkérdezte:
- De Te? Te mi a fenét pöcsöltél idáig? És egyáltalán… hogy lehet így kinézni?
Megbökte a homlokomat.
Azt hittem belehalok.

(- Megdöglesz patkány!*
- Sok arany. **)

A folytatást Mon_na-nál keresd!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Mese
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 17
Regisztrált: 6
Kereső robot: 18
Összes: 41
Jelenlévők:
 · arttur
 · Kavics
 · PiaNista
 · Ravain
 · Tiberius
 · tolditami


Page generated in 0.0619 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz