S nékem másként fénylenek a csillagok,
másként állnak mellém…
Utazok szivárvány hegyeken,
megannyi álom-városban aludva,
megannyi igazi-városokon meg-megállva.
S az égen mindig más csillagok ragyognak,
más csillagrajz ragyog a mozaik-téren
s más csillagrajz honol az égen a
pergamenek városában.
De bárhol járjak, bárhol álljak meg,
trónszerű égi képként vonul néhány csillag,
ők tartják egybe a csillagvárost,
ők forrasztották az utakat,
ők a mindennek kezdete.
S látom, égre felkerülök én is,
körülölelnek vagy eldobnak,
néznek, vagy elfordulnak,
miként én is ölelnék szavaimmal
s célom: álom-világból igazi-világba
fonjak gyönyörű szép műveket,
melyeket csodálnak s babérkoszorúval
áldanak, midőn mosolyogva műveimre adják.
S pillantok én ezernyi más művet
a szivárvány hegyek ölelésében
s pillantok az égen tova,
trón-csillagokra szemem akadva marad.
Nézem némán, csendben, miként válnak
közelivé a távoliból, de reám fényük
csak messziről esik,
bár foghatom szépséges műveiket,
de másként messzi fényben ragyognak,
távolra ülve tőlem mosolyognak más csillagokra.
Megjegyzés: írva: 2013. január 19, szövegszerkesztőből kivágva, szimbolikus vers