Arcodat magába szőtte az idő…
szorgos pókként ím, zsákmányul -
virgonc szellő befonta hajamba
az emlékezés virágát örökre, s
az a félmosoly az ajkad szélén
itt maradt nekem árva-fázósan -
hogy magamra ölthessem mindig,
ha meztelennek érezném testem
ott, hol szenvedélyed elhagyott.