Navigáció


RSS: összes ·




Mese: Femme Fatale (I)

, 273 olvasás, Mona , 7 hozzászólás

Ezerszín

Penelope

Ha visszaemlékszem arra az esős napra, amikor… Ha visszaemlékezem, akkor annyira szemtelenül fiatalnak látom önmagamat. Piros harisnyát viseltem, kisszoknyával és bézs ballonkabátot. El sem tudom képzelni, hogy nem fagytam halálra azon az október végi esős estén.
Már orvos voltam – nemrég ugyan, alig három éve dolgoztam akkor a dublini Connolly Kórház általános sebészeti részlegén, amikor minden megváltozott. Azon az estén végleges döntést hoztam, ott hagytam a sebészetet.

Sosem voltam az a kedves, bájos, emberszerető nő, akinek lennem kellett volna. Ezt várták el tőlem és én is ezt vártam el magamtól, mert azért az erkölcs-mércém mindig is a helyén volt. Hosszú évekig küzdöttem önmagammal, erőlködtem, hogy végül bebizonyítsam magam s mindenki előtt, hogy igenis jó sebész vagyok és jó orvos. Aznap azonban teljesen világossá vált előttem a kudarc, az életem összeomlása: egyik sem voltam, sosem, s nem is lehetek. Eljött az idő, amikor le kellett vennem arcomról az álarcot, hogy szembenézzek az arccal, az arcommal, életemben először.

Az arc fehérebb volt a hónál is. Szürkés árkokká mélyült a szemeim alatt. A végtelen fehérségből virító égkék szemeim emelkedtek ki. Szemöldököm világos, ritkás, hajam narancsvörös, orrom hegyes. Az összhang azonban mégis egy szép arcot mutatott. Szép, de hűvös, rideg vonásokat, melyek mögött sejteni lehetett, hogy valami mégsem stimmel velem.

A 181 centimmel mindig is magasabb voltam az átlagnál. Aztán valahogy egész más tekintetben is úgy éreztem mindig, hogy a többiek felett állok. Nem úgy, mint egy beképzelt, öntelt valaki, egyszerűen csak sosem voltam az a tömeg-követő borjú. Korán, érett döntéseket hoztam meg először 16 évesen, amikor elköltöztem a szüleimtől - a 262 kilós, tehetetlen apámtól és a szexuálisan zaklató, elmebeteg anyámtól-, aztán 19 évesen, amikor férjhez mentem. Majd aznap este, amikor a munkaviszonyom megszüntetését kértem az Általános sebészeten. Megszüntetését, illetve átvételemet kértem a Labor- és Patológia részlegre.

A férjem, Geronimo – aki szintén sebész volt, mérhetetlen közönnyel fogadta döntésem. Ha visszaemlékezem, még mindig tisztán hallom kopogó félcipőm hangját, ahogy szaporán csattog az eső áztatta aszfalton. Hallom lihegésem súlyát, s érzem érzéketlen végtagjaimban a felszabaduló energia lüktetését. Szabaddá lettem.
Mint egy őrült, úgy rontottam be a kapun azon az estén. Abban a pillanatban már a bűnbánat legkisebb cseppje sem marta a lelkem. A bűn: ismét embert öltem leadminisztrálható, steril körülmények között. Nevettem, hangosan, csilingelve. Újjászülettem. Még ma is emlékszem Geronimo tekintetére. Különös volt. Fejét kissé oldalra döntve szemlélte széteső, eső áztatta mozdulataim. Szeme haragos kékjében volt valami csend, valami simogató, majd csak ennyit szólt:
"Igen. Jobb lesz neked, ha csak a vér elemeivel kerülsz közelebbi kontaktusba… és mindenkinek jobb lesz…" – akkor még nem tudta, valószínűleg nem is sejtette, hogy engem nem a vérvizsgálat érdekelt, s nem is a szöveteké… engem a testek érdekeltek. A tetemek, a merevre hűlt élettelen ember-alakú testek. Nagyon. Szenvedélyesen.

Megjegyzés: a folytatást quentin-nél keresd!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Mese
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 331
Regisztrált: 2
Kereső robot: 24
Összes: 357
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pancelostatu


Page generated in 0.2333 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz