Nyugodt álom melyben eddig éltem,
Csak tettem-vettem, féltem.
Féltem az újtól, fájtam a múltat, nem tudtam megtalálom-e az utat?
Az utat - most biztosan nevetsz -, melyen a szerelem vezet.
Aztán felébredtem, csak egy percre.
Egy hosszú, gyötrő émelygésre.
Még szemem csipás, ajkam száraz,
Számból dohos szagú lehelet árad.
Azok a mocskos, fülledt, unalmas évek,
még azok is megszépültek.
Tükörbe nézek, látom a múltam,
Szám szegletét elhúzom maró gúnyban.
S most itt állok bénán, esetlen, egy új útra léptem.
De nem félek, mert érzem vezetsz engem!
Leszek vak gyermek, kivel elbánt a sors,
Te légy anyám, aki etetsz s ápolsz!
Betörtél egy kulcsra zárt szobába,
S a lárma volt nyugalmam halála!
Belém hasít a tudat, hogy újra ágyamba hulljak,
De ki egyszer felébredt, többé már sosem nyughat!