III.
Találkozásom a három – addigra már – baráttal, igen meglepő fordulatot hozott kalandos életembe. Két év magányos vándorlás után, három társsal kiegészülve mentem tovább céltalannak látszó utamon, s kísértem őket saját céljuk felé.
Mandél nagy mesélő volt, s dicsekedni is szeretett, így miután megnyugodtam abban, hogy triójuk számomra baráti közeg, egy rögtönzött tűz és estebéd mellé telepedve, nagyvonalakban elmesélte, mi célból állt össze manó létére egy – hihetetlen – de szelíd trollal, s társával együtt milyen kalandok árán találtak rá, s aztán azt részletesen, hogy Timbó megtalálása óta, hogyan kovácsolódtak csapattá s barátokká.
Meséje második felét, mely közvetlenül e történethez kötődik, fogom most elregélni neked kisember.
Timbó, miután sehogyan sem értette, két ilyen aprónép mit akarhat vele, feladta a fárasztó gondolkodást és inkább szó nélkül ledőlt aludni, bízva abban, hogy reggelre minden magától megoldódik, s a manók úgy tűnnek el, ahogyan megjelentek. Mandél hiába is próbálta felébreszteni, csak rémisztő hortyogásától vízhangozott az egész barlang, és nem reagált se szép, se csúnya szóra.
- Üssön kavics te zöld értetlenség! – háborgott, majd apró lábával nagyot rúgott a troll karjába, amiből az, ha ébren lett volna sem érzékel semmit.
Szótlan társával – akinek nevét nem tudván, ismeretségük óta, egyszerűen csak Cimbinek hívott – duzzogva vonult át a tűz másik oldalára, s próbált meg saját maga is pihenni az irgalmatlan horkolás közepette. Zsörtölődő morgása, még egy ideig hallatszott, de aztán a fáradtság győzött, s végül elaludt.
Másnap, mikor felébredt Timbó ott ült előtte, s arcán hitetlenséggel őket bámulta.
- Hogyhogy még itt vagytok? – kérdezte az ébredező manót, akit rögvest felmérgelt a troll egyszerű észjárása.
- Te tuskók legzöldebbike! Ahogy tegnap már elmeséltem, pontosan temiattad vagyunk itt! – sóhajtott egy nagyot, majd enyhültebben folytatta. – Tudod te egyáltalán miért vagy ilyen mamlasz félelmetes troll létedre?
- A… Hát mamlasz? – próbálta értelmezni a szót Timbó. – Troll vagyok! – mondta végül büszkén, erős határozottsággal nyomva meg a szó elején a "t"-t.
A manó tüdejéből újabb, hosszú sóhaj tört fel, s mérgesen sandított Cimbire, aki a hangtalan nevetéstől a hasát fogta. Aztán belevágott a magyarázatba, s próbált annyira egyszerűen fogalmazni, hogy Timbó is érthesse minden szavát.
- Te Timbó vagy a troll. De te más vagy, mint a többi troll. Azért vagy más, mert a szüleid üknagyszüleit Ilinea a szépséges tünde hercegnő dala elvarázsolta. És ripsz-ropsz, gonosz trollokból jó trollokká változtak. Ezért vagy te egy jó troll, mert az vagy ugye?
- Jó vagyok, azthiszem… Mindig elkergetem a farkasokat! Igen, jó vagyok! – csillant fel a szeme, s vigyorgott bárgyúan Mandélra.
- Helyes! De egyedül vagy jó troll, sőt, mostmár az egész vidéken te vagy az egyetlen, gondolom ezt is tudod?
- Magányosan… - hervadt le a mosoly Timbó arcáról, s szemében bánat fénye csillogott.
A manónak, ahogy végignézte ezt a nagy zöld mamlaszt, megesett rajta a szíve, s hangjában kedvességgel folytatta mondandóját.
- Mi azért jöttünk, hogy ne legyél egyedül! A barátaid leszünk, s találunk neked egy trollmenyecskét, aki ugyan olyan jó, mint te magad!
Persze nem ez volt a teljes igazság, de Mandél nem tudta, hogyan értesse meg Timbóval, hogy valójában ő a 99-dik leszármazott, és vele megszakad a "jó trollok" sora. S ezt a csorbát kiköszörülvén, hagyta 99 trollgenerációval ezelőtt parancsba Ilinea hercegnő Murkó manó apónak, hogy az ő leszámozottainak kell majd gondoskodnia arról, aki felett az idő véget vet a dal szépségének, s hozzá illő társat keresnie neki. Hogy miért pont ennek a manócsaládnak jutott ez a kiváltságos, de szörnyen nehéz feladat, az már az évek homályába veszett, de ahogyan a csintalan Murkó manó apóról fennmaradó versikék és nóták elmondják, sokat mókázott az öreg, s talán épp egy félresikerült tréfája miatt…
Ha sikerül társat találniuk Timbónak, hozzá illőt, kinek felmenőit annak idején szintén megérintette Ilinea dala, nem szakad meg a varázs soha többé. Így egy igen fontos és komoly feladat hárult Mandélra, amikor kerek 50 éve vándorbatyut kötött, s nekiállt a trollányt s trollegényt felkeresni, kikről ősei legendája szólt.
Sok viszontagság és kaland árán találtak rá hű társával Cimbivel – aki azóta se szólt egy mukkot se – a leányra, s már csak a legény hiányzott, ki újabb veszélyek és kalandok árán került csak elő.
De már ott voltak, csak Timbót kellett meggyőzni arról, hogy induljon el velük, "társkeresőbe", ami nem tűnt túl könnyű feladatnak.
Aztán summa-summárum addig beszélt és győzködött, és megint beszélt és győzködött – s közben Cimbi folyamatosan és segítőkészen bólogatott – hogy Timbó egyszer csak vállat rándított, s megígérte, hogy velük tart.
Így indultak el, északnak, majd nyugatnak tartva, kikerülve a hatalmas és bűzös lápot, mely oly mély volt és kiszámíthatatlan, hogy még a trollt is elnyelte volna fekete buborékozó szutyka.
Timbó hihetetlenül széles vállaira ültette a manókat, egyiket jobbra, a másikat balra, s így haladtak, Mandél nagy örömére kényelmesen, és sokkal de sokkal gyorsabban, mint ahogyan idefelé jöttek.
Barátságuk is megkötődött az alatt az öt nap alatt, mióta elindultak, s Mandél többé nem gúnyolódott Timbó lassú észjárásán, és nem mondott rá semmi sértőt.
Történt ugyan is, hogy egy igen sebes vizű folyó mellé telepedtek pihenni, s a manó mindenképpen meg akarta áztatni lábát a víz sodrában, mely kellemes hűvösével frissítő zuhatagként hívogatta a törődött csöppséget.
Ez alatt Timbó elfeküdt egy hatalmas tölgyfa árnya alatt, s talán kicsit el is szundított. Arra ébredt, hogy Cimbi úgy püföli az arcát, mintha megveszett volna, két kézzel cséphadaróként adva rá a pofonokat. Ezen igen meglepődött, s tágra nyílt szemekkel nézte a manót, aki miután észrevette, hogy felébredt, hátrált egy keveset és eszeveszett ugrálásba és mutogatásba kezdett, s tette ezt a folyó felé. A troll sohasem volt rajongója a kitalálós játékoknak, így most sem tudta elképzelni mi ütött Cimbibe, hisz még sosem látta ilyen furán viselkedni.
Azonban egy pillanatra belehasított valami, amitől hideg borzongott végig gerincén, fajtájától szokatlan sietséggel pattant föl, s indult meg a folyó irányába. Érezte, de még nem tudta, hogy valami rendkívüli nagy baj van, és ez sietősre fogta lépteit.
Amint odaért, látta, hogy Mandél lábának áztatása helyett egész testét áztatja, s még ő is felfogta, hogy a manó a folyóba esett. Egy gyökérdarabba kapaszkodva tartotta magát, s ordított, ahogyan csak tudott, amikor éppen szabad levegőn volt. A folyó sodra dühös rohammal ostromolta, karjai már nem bírták tartani a gyökeret, hiába is görcsölődött rá.
Timbó páros lábbal ugrott a vízbe, amelyről kiderült, hogy neki csak derékig ér, és úgy lépdelt oda Mandélhoz, pont mikor az már elengedte az ágat, és elkapta a folyó sodra, ért el hozzá, emelve ki a vízből.
Kikászálódott a szárazra, kezében az aprónéppel, majd annak takarójával gondosan és vigyázva szárazra törölgette a félig eszméletlen manót, majd a tűzhöz közel helyezte, aztán aggódva várta, hogy magához térjen.
Persze Mandél, aki mindig is hálás természetű volt, egyszerre a szívébe zárta ezt a zöldbőrű melákot, nem győzve hálálkodni és megköszönni, hogy megmentette az életét.
Itt kezdődött barátságuk, s igazi trióvá váltak…
Miután megkerülték a mocsárt, újabb erdőszelethez jutottak, ami mögött valamiféle hegy magasodott. Útjuk során, az erdőn át nem találkoztak senkivel, de az ott élő elfek még sokáig foglalták dalaikba a hatalmas trollt, ki vállain manókkal lépdelt az erdőn át… Tisztes távolságból nézték őket a kíváncsi szemek.
A negyedik napon értek a hegyhez, az ötödikre át is keltek rajta, hiszen mint kiderült – főleg a troll méreteivel – inkább volt egy magas sziklás domb, mintsem hegy. Talán sok évezreddel ezelőtt magasabb volt, de csúcsai letörtek, s elhordta őket a szél.
Ekkor látták meg azt a zöldköpenyes alakot, akit vad orkok hada kerget, s már-már el is érik. Mandél amilyen gyorsan csak tudta, elmagyarázta Timbónak, hogy az orkok gonosz teremtmények, mint a farkasok, akiket minden télen kitessékelt az erdőből, s ha nem segít valahogy, az a menekülő életébe fog kerülni.
Hát a troll segített, gond nélkül kapva fel sziklányi köveket, és igen pontos célzással zúdította az ádáz had nyakába, s ezzel megmentve a köpenyes alakot…
És itt találkoztam a baráti hármassal, kik velem együtt négyessé váltak, s határoztam el, hogy tartok velük kalandjukban, segítve őket ahol csak tudom.
|