Egyik szemem sír, a másik nevet,
De miért sír, ha nevetni is lehet?
Könny mi fáj, égetve hull alá,
Futok reszketve, de vajon hovà?
Egyedül? Megszoktam már…
Legbelül? Igen! Nagyon fáj!
Millió kérdés, de a válasz egy,
Rájöttem, nekem ez nem megy.
Keservesen sétálok, nem fogok
Futni, fáradtan már nem tudok,
Éve óta csak a hajsza éltet,
De egyszer elfogynak a remények.
Hazugságok fogságában éltem,
Nem volt jobb, akkor is féltem,
Kitisztult a kép, megint igazam volt,
Álom volt csupán, hogy belémkarolt.
És milyen szép álom volt, boldogság!
Világ ahol nem volt semmi hazugság!
Őszintén mondták, hogy szeretlek!
Együtt volt mindenki, nem kerteltek.
Aztán felébredtem, borzongtam,
Az emberekről sokat megtudtam,
Éreztem, érzem mindenki fájdalmát,
Elkeztem írni, életem új lapját!