Könnyektől nedves párnából kelsz fel,
álmaidra már nem is emlékszel.
Csak gyűrött takaród mutatja forgó haláltusád,
véres körömmel szaggatott éjjeli ruhád.
Falakról lekapart bosszú-vakolat,
szobádból már csak ez maradt.
Bűnös tükör, mi már nem tud szépet mutatni,
csak sírástól duzzadt szemekért kutatni.
És mindez, csak egy valakiért,
ki miatt félig meghaltál a szerelemért.
Emléket törölnél agyad titkos zugából,
vérző szíved átdöfött lyukából.
Közös titkokat dobnál egy végtelen kútba,
fekete lepelbe burkolnád egykor szép múltad.
Kivennéd lelkedből azt a fájdalmas tőrt,
mitől szíved már ezer darabra tört.
Régi vágyakat felejtenél el,
de szíved-agyad már nem felel.
Értelmetlen érzelem-harcot űzve,
próbálsz belenézni a remény tűzébe.