Romlásnak indult hajdan romlott világunk,
Bármennyit akarunk mindig balsorst csinálunk,
Kínálunk az életnek egy lapot,
Amire folyton folyvást nagyobb tétet rakott.
Adott valami szépet, vagy csak szebbet,
Mindig kettőt akartunk, ha kaptunk egyet,
Nem lett, soha a feketéből fehér,
Ha akartuk se lett a lágy selyem kemény,
Az erény, az mindenkiben rejlik,
De a pénzért ez is majd levedlik.
Ez persze ferdít, nincs mi ennyire egyszerű,
Persze tudjuk, hogy a világ ettől korszerű,
Az élet egy lágyan álló kártyavár,
Csak a sok szar kör után kéne egy újabb kártya már,
Persze ez sok mindenkit vígasztal,
Hogy világ, egy sima kerek póker asztal,
Csak, hogy aki tapasztal,
Annak nem titok, hogy a sebeket tapasszal soha sem gyógyítod.
Bár néha ordítok, hogy keljünk már fel,
Az élet megélését kezdjük már el.
Az élet egy darab,
Olykor nagy falat,
Magunk köré építünk falat.
Ébredés egy pillanat alatt,
Mert ki tesz, az igazán arat.
Sok féle utat kínál az élet.
Elvesztett remények temetőjébe tévedj,
És támasszuk fel a beszürkült létet.
Éhezés, háborúk, eltévesztett vándorút,
Ki tudja, mióta, de sok minden ráborult
Az emberekre,
Nem tudni miért, de már az egyszer egyre, is csak lutriként
Tudunk válaszolni,
Kire tudunk támaszkodni,
Ez már rég kérdés,
Hogy ciki e vagy menő, az emberi érzés.
Az anyai féltés olykor ránk tör, de miért van akkor, hogy a tolvaj betör,
A háború kitör, az elme talaján a gőz feltör, vagy a láva,
Legbelül minden ember gyáva, tériszonnyal szállunk fel a magasságba.
Sufniban egy parasztlányka, álmod a hercegről,
Pénzről, nagy házról no meg szerelemről,
De az élet tanító mester mindenki hátán pálcát tör.
Mindig csak egy újabb kör, amit lefutunk,
Ha szorult a helyzet simán a barátainkba rúgunk.
Tudunk arról, mi a helyes, de ha elmondanám, miért van az, hogy kinevetsz…
Mert Ha akarsz se biztos, hogy ember lehetsz.
Az élet egy darab,
Olykor nagy falat,
Magunk köré építünk falat.
Ébredés egy pillanat alatt,
Mert ki tesz, az igazán arat.
Sok féle utat kínál az élet
Elvesztett remények temetőjébe tévedj,
És támasszuk fel a beszürkült létet.
Magyarország, mindig csak szomorú vagy,
Egy érintetlen test, kihasználatlan agy.
Mennyi minden rejlik a habitusban,
És hányan tévedtünk el a labirintusban.
Miért ülnek otthon ennyien kussban.
És miért hagyjuk jó páran a tollat a tusban.
A tudás, és a képesség tudom, bennünk ott van.
Csak az a baj, hogy a mondatunk végén pont van.
|
Online látogatók:
Látogató: 94
Regisztrált: 0
Kereső robot: 18 
Összes: 112
