"… múlt álmunk már nem lehetünk,
s rossz rágondolni, mik vagyunk."
(Lord Byron: Strófák zenére, részlet)
Hitted: álmod a való testvére, de a perc, mely öröknek látszott a vágyak vakító lángjában égve, mindörökre elveszett. Eszméd, mit az ég fölé emelve hordtál, ékes kincsed, mely drágább volt az álomnál, mint hiú ábránd, lassan az enyészet étke lesz. Látod, a virág szirmait a bimbó bársonyából is elrabolja a szél, csak a szürke kóró lengedez örökké, s puszta létével gúnyolja, mi haldokló szíved élteti…
Oh, s gondolataid millió szilánkjában hány és hány megkísértett kísértet emléke lebeg, mint holt kalandorok a tenger forrongó felszínén…! Bár a holdfény csendesen lecsorog arcodon, érintése éget, hisz’ a pír, mely képzeleted tüzétől parázslott egykoron, immár a múlt börtönében várja a legvégső perceket. Az élet értelme réges-rég elveszett, s a Halál puha karjait az el nem képzelt Idő bilincse kínozza…
Bár előtted büszkén tornyosul a jelen palotája, falait millió, gyötrő tükör takarja, s arcodat lassan széthasítja a bánatot habzó könny-patak. Szóljon hát ezer angyal égi harsonája, benned akkor is az éj bús dallamát játsza a Múlt. Oly’ sűrű homályba omoltak napjaid, melytől a Pokol is könnyezve reszket! S bár lelked igazát a hamis lét mosolya torzítja, aki érti az éj kertjének elrabolt titkait, látja a változást: görcsös ajkaid immár az elmúlás igéjét hirdetik, s holnapod lassan az örök homály börtönébe tér…