Előszó.: Vajon hol lakik a boldogság. Mástól kapjuk, vagy önmagunkon belül születik meg. Talán sohasem kaphatunk választ, talán a válaszok már rég bennünk élnek.
*****
Csöpike fáradtan ült le a számítógépe elé, és unottan bámulta a képernyőt, olvasgatta ahogyan a többiek vidáman heccelődve írogattak egymásnak a szobában. Már több mint egy éve chatelt, amióta a gyerekek kirepültek, és magára maradt esténként a négy fal között. A chat-szobában sok barátra lelt, akik átsegítették a nehéz napokon. Voltak akiket személyesen is ismert. Eljárogatott a szobatalálkozókra, ahol legalább arra a kis időre, ismét emberek vették körül, akikhez szólhatott, akik sorstársai voltak.
Ma csendes volt a szoba, priviben csevegett mindenki. A monitor képe szinte odafagyott a rideg és rezzenéstelen üvegfelületre.
- Van itt valaki? - Törte meg a csendet egy felbukkanó sor.
- Igen, én itt vagyok! - Válaszolt rá Csöpike, közelebb hajolva. - Ki vagy te MANO? –
Rövidke szünet után jött csak a válasz
- Nem értem a kérdést
- Fiú vagy, vagy lány? - Írta be Csöpike, piciny mosollyal az arcán
- Nem tudom. - Csöpike arcán szélesre tárult a mosoly, és huncut csillogás játszott a szemeiben.
- Akkor ideje lesz utána nézned! Hordasz szoknyát?
- Nem - Jött a rövid és velős válasz.
- Akkor skót se lehetsz - kuncogott a monitor előtt ücsörögve Csöpike.
- Akkor szerinted Fiú vagyok?
- Úgy néz ki MANO! - Csöpike hangosan felnevetett, még a könnyei is kicsordultak.
- Igazad lehet.
- És mi járatban mifelénk MANO?
- Értelmes lényeket keresek Csöpike.
- Itt? Jobb helyet nem találtál?
- Eddig nem, pedig sokat keresgéltem.
Csöpikének egészen jókedve kerekedett MANO bugyutának tűnő válaszai olvastán. Egész este csipkelődött és késő éjszakáig fenn maradt, végig kuncogva a MANO-val töltött hosszú órákat, mely pusztán pár pillanatnak tűnt számára.
*****
Több héten át együtt töltötték az estéiket, ez alatt Csöpike élete teljesen megváltozott. Alig várta az időt, hogy megérkezzen a társa. MANO figyelmes és felettébb intelligens beszélgetőtársnak bizonyult. Türelmesen végig hallgatta Csöpike nem túl rövidre szabott élettörténetét, és sokszor meglepően okos tanácsokkal látta őt el… Szinte mindenhez értett és mindent tudott, néha egészen meglepő lexikális tudásról tett tanúbizonyságot. Csöpike. Pusztán annyit tudott meg róla, hogy valahol a tengeren túl él, egy nagy házban, ahonnét sohasem teszi ki a lábát. Sokszor sajnálta is ezért szegényt, bár az okára nem sikerült rájönnie, mert azt (állítása szerint) MANO sem tudta.
Így teltek múltak a hetek és hónapok. Csöpike kivirágzott, csacsogott nevetett hosszú éjszakákon át, mígnem egy nap, nekiszegezte a kérdést MANO-nak.
- Szeretsz te engem? MANO- A szokásosnál hosszabb csend következett, és percekig üres maradt a képernyő. Csöpike kínosan érezte magát, félt a választól. - Kár volt megkérdezni. - Gondolta magában
- Nem tudom. Nem ismerem az "érzést"- jött a válasz nagy-sokára… Aznap már nem sokat beszéltek. MANO nem kérdezett, és Csöpike. is hallgatott.
A CHAT szobában mindenki csevegett, MANO csendben figyelt a sarokban és várt. Már két hete nem jött Csöpike. A nap huszonnégy óráját a szobában töltötte, nem szólt senkihez. Minden erejével kutatta a sorok között, a Csöpikére utaló szavakat, sorokat. Minden mással felhagyott, nem érdekelte senki és semmi más. A harmadik hét elején végre siker koronázta a kitartását. Valaki beírta, amit ő nem mert.
- Nem láttátok Csöpikét?
- Csöpike nem jön többé- Válaszolták
- miért?
- Csöpike meghalt hétfő reggel. Sokat szenvedett szegénykém, már régóta beteg volt…
MANO többször is újra és újra végig elemezte a sorokat szinte már-már betűnként. Emlékezett az utolsó beszélgetésük minden leírt betűjére, ami mos különös értelmet kapott.
- Szeretsz engem? MANO - ismételgette magában Csöpike szavait újra meg újra, egyre gyorsabban, egészen addig, míg a sorok össze nem olvadtak egyetlen rohanó vakító tüzes szalaggá majd hirtelen eltűntek a semmibe…
*****
A gépterem sötétjében egyetlen unott arc figyelte a monitorokat. Le lehetett olvasni róla, hogy sohasem történik semmi a képernyők mutatta ábrák és kusza feliratok sokaságában. A háttérben hatalmas számítógépek apró fényei villogtak. A csendet csak a klíma halk duruzsolása tette elviselhetőbbé. Az egyik monitor hirtelen felvillant, vörös figyelmeztető felirat jelent meg rajta.
-- Module Alien Number 0 -- MEGHIBÁSODÁS! --
- A fenébe is - mormogta az ügyeletes- Már vagy két hónapja vacakol ez az ócskaság! Forgószékén hátrafordulva rekedtes hangján belekiáltott a félhomályba.
- Joe dobjátok már ki azt a vén modult! Van már vagy öt éves., épp ideje lecserélni! - A technikus morogva ballagott a nagy gép elé, és bámulva nézett a leégett modulra.
- No ez jól odapörkölődött! Ilyent sem láttam még soha! - Azzal, egyetlen mozdulattal kirántotta és a sarokba hajította a még mindig füstölgő modul szánalmas roncsait… Pár másodperc múlva máris egy új került a helyére. A monitoron halvány rebbenés futott át, és egy új felirat villant fel: a régi helyén.
-- Module Alien Number O572 -- MŰKÖDÉSKÉPES --
- No dokikám kutathatják tovább az értelmes életet, ha ugyan létezik valahol olyasmi
ebben a koszfészekben! - vigyorgott önelégülten a SETI* technikusa.
***** A Chat-szobába új belépő érkezett a késő éjszakai órákban. A szoba csendes volt, mintha-csak mindenki aludni tért volna…-Van itt valaki?- Kérdezte MANO572
( Budapest 2005. )
*SETI = Search for Extra-Terrestrial Intelligence ( a földön-kívüli intelligencia keresése )
|
Online látogatók:
Látogató: 71
Regisztrált: 3
Kereső robot: 18 
Összes: 92
Jelenlévők:
