Ó, a messzi, ismeretlen távolban, ahol a mennyei béke csillogó márványszobraira szürke gond-esőt permeteznek a lét otromba, komor fellegei, különös kép lebeg az öröklét mélységes magánya fölött, mint egy rejtélyes, ismeretlen mélységekből emelkedett, névtelen mementó…
Kapzsiság-ostortól meggyalázott, hallgatag ifjak lépdelnek az iszamós földön, s mellettük egy fekete ruhába öltözött idős asszony tipeg, ráncos arca a holtak stigmáját viseli. Üveges szemeikből az ártatlan tudatlanság csillámló könnyei peregnek, s észre sem veszik, hogy az élet tarka parádéjára, immár szén-fekete függöny-kelme hullt…
Midőn a toronyóra kongásától a Tegnap ölelő karjai elengedik a Ma ifjú, szűzi testét, monoton mozdulatokkal mágikus jeleket rajzolnak a moha-fedte sírokra, s a mélységből felemelkedő holtak kéklő láng-erdővé varázsolják az Éjt.
Egy mágikus sír-parketten, ím, két csöndes árnyék táncol: a fátyolos Fájdalom és a perzselő Harag nyugtalan szellemei, s a táncos ifjak boldogságára lecsap a téboly dögletes madara.
A hideg síron lassan rózsaszirmokká lesznek a skarlát vércseppek, s a távolban egy kéjre éhes gyilkos démoni alakja kacag, s beteges öröme, mely könny-alakban tör felszínre a feszes szemhéjak közül, lassan örökre elvegyül a sírkert puha avar-tengerével…