Utolsó percei lehettek ezek a nyárnak,
mint mikor szemben állt két rettentő hadtest,
feszült béklyó övezi a néma sóhajt
majd morajlással a szél mindent sárgára fest.
Madarak szárnycsapását látom csak
ahogy a dombon túl nap sugara leszalad,
fájó nekem ez a nagy magány,
a múlás árnyába szívem megszakad…
Viaszsárga terítőként szétomló bőre
csontjain egyedül csak ez marad,
midőn én csak állnék tétlenül…
a kegyetlen idő némán szalad.