Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Pergő homokszemek

, 286 olvasás, iveszics , 0 hozzászólás

Gondolat

Utolsó percei lehettek ezek a nyárnak,
mint mikor szemben állt két rettentő hadtest,
feszült béklyó övezi a néma sóhajt
majd morajlással a szél mindent sárgára fest.

Madarak szárnycsapását látom csak
ahogy a dombon túl nap sugara leszalad,
fájó nekem ez a nagy magány,
a múlás árnyába szívem megszakad…

Viaszsárga terítőként szétomló bőre
csontjain egyedül csak ez marad,
midőn én csak állnék tétlenül…
a kegyetlen idő némán szalad.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: iveszics
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 196
Regisztrált: 0
Kereső robot: 31
Összes: 227

Page generated in 0.1725 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz