E hallgatag sírkert csendes kereszt-erdejében, mely fölött megtört álmok csonka emlékei lebegnek, oly békésen szunnyad szó-szablya szabdalta testem, mint az álom-mézt ízlelő gyermek, ha szeráfi dallam lengedez szunnyadó valósága felett.
Súlyos korok bronz-lábai tiporják szét elillanó jelenünk hamvait, s megannyi kísértet kél a tegnapok szürke habjaiból, s céltalan bolyong, mint az ember, ha a nappal palotájába tér.
S a napok múlnak, mint boldog órák tűnékeny percei, vissza sohasem térnek, s az elszálló madarak szürkés palástba vonták létem rozoga templomát.
De az égbolt ma felnyitotta gyászos szemhéját, izzó Hold-szeme szigorú királyként tekint alantra, s az Idő kiszáradt rőzséi belevesznek a Pokol táncoló tűz-rengetegébe.
Emeld hát sápadt arcod az ég felé, és szólj reszkető szavakkal - ha ugyan kélhet még szó elkékült ajkadról! - Te is érzed a túlvilági ridegséget, mely megfagyasztja a vért, s elfojtja az álmok csermelyét?
A távolban, túl a mozdulatlan sír-rengetegen - mint pokoli dobszó - egy ében paripa izzó patái roncsolják szét a némaság vékony szövedékét, s e sátáni ritmusra, mint elfeledett varázsszóra, megnyílnak mind az elfelejtett sírok.
E homályos szavak kísértenek most, e kései órán:
"S mikoron beköszönt a rettegett nap, megnyílik a föld nehéz ajtaja, s iszonytató fantom kél átkozott hamvaiból, hogy csillapítsa kínzó vérszomját."
Oh, irgalmas Ég! Itt… Itt jő a lovas! Nyugtot sosem lelhet éjfekete lelke!
Arca a századok kriptájában porladó holtaké, s nedves földet könnyező szemeiből, mint holt fiókák a felperzselt fészekből, lángoló emlékek hullanak a földre…
Oh, irgalmas Ég! Itt… Itt jő a lovas! Hófehér csont-kezeiben borzalmas bárd pihen, rajta megannyi mészárlás vér-pecsétes emléke! Reszkető lábaimat megmozdítja a félelem, s mint megriadt madár gyilkosa elől, fejvesztve rohanok a végtelen éjben. De borzalom! Üszkös kezekbe botlik lábam, s testem egy sötétlő sírgödörbe zuhan…
A nyirkos föld szaga, mint üres mederbe ömlő, dühöngő tengerár, kitölti tüdőmet, s könnyezve hallgatom a közelgő lépteket.
Oh, az átkozott, szentségtelen lidérc…!
Oh, a Pokol lángjaiból szabadult bűnös tébolyult…! Oly lassan közeledik felém, mint a megváltást hirdető hajnal, s az élet színes madarai lassan tovaszállnak létem csonka gallyairól.
Bevégeztetett…! Meggyalázott elmém véres roncsait fejetlen testem szörnyű torzója mellé láncolja a Végzet.
S a rém immár messze jár, túl a ködös réteken, túl az álmok országán, s túl az ezerszer is elátkozott életen. Kacaja riadt madárként száll át a ködbe burkolódzó dombokon…
De állj! Vad szellemem nyugodj! Hisz’ ez a kacaj - szavamra! - a tulajdon kacajom! Saját hangomtól borzad most az élő és a holt!
Ó, iszony! Ó, lélek-szaggató rettenet!
Vajh’ merre visz most a démon útja…? S szemem, ó, hány és hány élet csúfos végét láthatja még…?
|
Online látogatók:
Látogató: 164
Regisztrált: 1
Kereső robot: 22 
Összes: 187
Jelenlévők:
