Azóta elmúlt pár nap,
S hetek is meghaltak,
Csendben, halkan,
Új remények keltek életre
Az eltemetett múltban.
Azóta elmúlt pár nap,
S hetek is meghaltak,
Csendben, halkan,
Új remények keltek életre
Az eltemetett múltban.
Igen, még hiányzol,
Kezed szorítását percről-percre várom,
S utánad vágyom...
Hogy miért, nem tudom!
Csak várok rád remény veszetve
Tán nincs is rá okom!
Csak keresek egy kis boldogságot benned,
Talán csak az kell,
Hogy szerethesselek!
Vagy csak annyi, hogy szerethessek.
S kezdem elveszteni a reményt,
Hogy boldog leszek egyszer a szerelemért,
S szeret majd valaki szívből,
Mi lesz vele, mennyit kapok az életemből?
Kérdések repülnek sólyomszárnyon fenn,
S egyre feljebb érnek,
Hátha választ lelnek a felhők között,
Az Úr szavában élnek...
Mert, volt az ember,
Ki boldogságban élt,
S a tenger mellett sétálva,
Mindig két pár lábnyom kísért.
De, egyszer, mikor a bánat fogta közre,
S a reménytelenség hatalmába kerítette,
Azt vette észre,
Csak egy pár lábnyom van a homokban mögötte.
Ekkor elkeseredett,
S tovább lépett csendben.
De, mikor a boldogság ismét kopogtatott,
A homokban dupla lábnyom ragyogott.
Ekkor felháborodott az ember,
S kitört belőle a bosszúság, s millió kétely.
Felnézett az égre, s haragosan kérdezte,
- Uram miért hagytál el a szükségbe"?
Mire az Úr így felelt csendben:
- Jézus mindig melletted volt gyermekem!
Az ember még mérgesebb lett,
S még erősebben kérdezte:
-Uram mégis miért hagytál el a szükségbe"?
Mikor boldog voltam, mellettem jártál,
Segítségedet kértem, de meg sem hallottál?
Hová lett lábad nyoma mikor elsötétült az ég?
Miért nem segítettél mikor kívánta a szükség?
- Gyermekem!
Mikor bánatos voltál, s csak egy lábnyomot találtál,
Azért volt, mert karjaimba vettelek,
S úgy vittelek, megóvtalak, s megvédtelek!
S az ember boldog volt, boldogabb...
Mert kétkedését elnézte néki az Úr!
Együtt jártak tovább,
S megértésüktől dalra kelt egy csöndes, boldog húr!
|