E súlyos, ólom-szín eső-függöny mögött mezítelen álmok ódon torzóit emészti az Idő, s az átkokat susogó fekete fenyvesek komor árnyakként kémlelik, mint ropják táncukat szunnyadó testünk felett a villám-penge kínozta holnapok.
A föld gyászos, ében kárpitként fedi a feledés kínozta sóhajok magányos csontjait, s a szikrázó vér-csermelyek tűnékeny hullámain lebegve távolodik a gondolat-rubintjait vesztett élet.
A sírokból emelkedett árnyékok között talán még felismerheted a halált gőzölgő pára-tavakban fürdetett arcomat, s ha színtelen ajkaimról torz sikolyok crescendója kél, a hajnal dühöngő, rút vadjai széttapossák féltett köd-szentélyed magasztos emlék-freskóit…