Oh, dicső Gondolat! Vajh’ az áttetsző álom-kristályba zárt elmúlás ködös ösvényét tapodta reszkető lábam, vagy a rút valóság hullajtotta a Pokol izzó szájába egy agyagtáblára vésett élet mulandó büszkeségét…?
Oh, borzongató látomás! Egy szén-szín szobában sétáltam, mint zsinegjéről szakajtott báb, s az élet örvényébe fulladt testek végtelen fájdalmából egy ódon könyv zuhant elém, áttörve a Végtelen homok-falán. A megnyíló, sárga lapok ódon betű-díszei közül, mint láp-tengerből emelkedő táncos lidércfény, egy halott asszony szelleme lebegett elő, kinek rejtélyes alakja a derengő hajnalok sejtelmes szépségét idézte.
Oh, furfangos Végzet! A száraz levelekkel borított padlóból tizenhárom elmosódó árny-alak kúszott elő, mint ahogyan a kopár fák kéreg-függönyei mögül tűnik fel a rügy-fakasztó Tavasz, s szótlanul körbeállták félelemtől reszkető testemet.
A szellem-asszony halkan az árnyak közé lépett, és suttogó szavakkal bízta reám a rettenetes titkot:
"Az átok, mely izzó páncélként béklyózza az álmok szárnyalását, önvalód rothadó posványából táplálkozva üli szörnyű nászát haldokló tested felett."
Majd hirtelen mindannyian belevesztek a Semmi óceánjába, s az Idő, melyet oly féltve őriztem emlékeim poros lapjai között, örökre elnyelte halovány emlékemet…