Jöttem volna ma is úgy ahogy régen,
egy szál pogány virággal a kezemben,
neked teremtette Isten a réten,
most én őrzöm meg örökre keblemen.
Olyan messze vagy már tőlem mint a Hold,
ott utazol a végtelen Ég taván,
virág helyett elküldöm hozzád dalom,
bárhol is légy fekutat téged, Anyám.
Ezen a napon nem vagyok más én sem,
csak a kócos hajú, álmodó Fiad,
bár felette is elszálltak az évek,
gyermek maradt, aki még mindig sirat.
Hogyha rád találnak ezek a szavak,
tudom, hogy eljössz és itt leszel velem,
fehérből újra fekete lesz hajad,
s nevetünk, ahogy a régi képeken.