Mint az árnyék, ha holt hamvak hantjaiból kél, némán kémleltük a csendes vizet, néztük, mint tükröződik vissza a Nap fényét hasító torony: oh, a kéz, mely emelte, s a gondolat, mely tervét ringatta, mint csöpp gyermeket, az iszapos sírban álmodja végtelen álmait. Néztünk, mint kiket álom-gubóba font a bánatos idő, s szempilláinkon megpihentek a múlt sóhajai.
Alant a víz, mint hullámzó rét, mely szótlan rejti a dicső korszakok emlékeit, táncos dervisként forgatta a múlt csillámló gyöngyeit. S mi néztünk, - ó, tekintetünk elnyelte az Idő kincseit! - mint kiket régmúlt percek szellem-valója gyötör, s tudtuk, a vígság tavaszát lerontja majd a rettegett Halál. De hulljon bár sárba a szó, teremtett értelem nem lobbanthatja lángra a lét üszkös hamvait!
Jelenünk cifra gúnyáját sötétbe vonta a döbbenet, - ó, fény nem szelheti ketté Kharón gőzölgő folyamát! - s míg vitorlánk foszlányait felemésztette a vihar, a torony mozdulatlanul állt, vak szemében a téboly tekintete pihent, s álomtalan tegnapok zápora mosta ledönthetetlen falait. Némán kémleltük a háborgó vizet, néztük, mint roncsolja szét a gondolat kecses szobrait, s a hajnal első fényébe burkolódzva elorozta önvalónk rubintjait a reménytelenséget habzó feledés…