Ne tekints álmaim rejtett értelmébe, hisz’ torzó gondolatoktól terhesen, mint dohány-súlyt nyögő bárka hánykolódik a tovatűnő napok tengerén: oh, bár láthatná szemem a kezdet perceit, hisz’ e csalfa hullámok az égre mázolják a "ma" torz látomásait. Rebegve kérded: mily árnyaktól terhes e lélek, s mily remények folyamán evez, hogy szó-szilánk sebezte csolnakja még mindig az alkonyi arany-csermelyek édes táncára vár? Hasztalan óhajtás! - hisz’ az árny sem értheti lényegét, ha törött keresztek alakjában a sáros földhöz ér…
Míg gyönyör-gyöngytől tündöklő nyakak márvány-szentségét óhajtja szíved - óhajtja! -, de miértjét meg nem fejtheti, vajh’ szegeznek-e kérdés-dárdákat torkodnak a pöffeszkedő királyok?
Mily névtelen fantom kél napjaim humuszából? Ne kérdezd, s választ se várj. Vesd le magadról a megváltók csuháját, s építsd fel az álmok kegyhelyét! Ne bízz, jobb ha céltalan létezel és a cicomás hazugságok mérgét a tegnapok hantjára veted, ily hant fed majd Téged is, s minden, mi ujjongva dícsért - oh, válaszok válasza! - lassan, örökre elfeled…