Álmomban, szólsz édesanyám
felkelek, látom az üres ágyadat,
testedet nem lelem. Szeretnélek
ápolni, de a sors ellened beszél,
látod a sors, mily kevély.
Ostorzom önmagam oly sok
összekuszált gondolatom, nem
oldja meg a bánatom.
A miért is fáj, egészségemben
én is kapom a sors fordulatát.
Nincs oly erőm, hogy ápoljalak.
Fáj a jelen pillanatnyi megoldatlan
mása a sors kegyetlen csapása.
Látni magadra maradt életutad
alatt megfordult a világ, amit
összedőlni látsz.
A kérdéseknek is van miértje sok
válasz összekuszált, mint a
hosszú hajam a szélben,
kibogozhatatlanná vált.
Ősz hajad megsimogatom,
arcodat megcirógatom,
lehulló könnyeimet ne lássad
édesanyám, hogy nem vagy
mellettem, nekem is oly
nagyon fáj.
Szívünk összeköt minket,
érezd édesanyám,
hiába férkőzött közénk
a kegyetlen akadály.