Van egy Hajnali látogatónk.
Titokban, csendben lopakodó,
Ágyba közénk furakodó,
Álmos tekintetű Boti Manó.
Befészkeli magát mellénk,
Megnyugodva lehajtja fejét,
S tovább álmodja a mesét,
Melyet magának írt az éj közepén.
Mesét, amiben jött a sárkány,
Aki nagyra nyitotta a száját.
Minden éjjel be akarja őt kapni,
Épp hogy sikerül elszaladni.
Támadnak pomogácsok, szellemek,
Nagy és gonosz seregek.
Vérszívó pókok, szörnyetegek,
Akik nem szeretik a gyerekeket.
"Ilyenkor kell a fegyver!- gondolja magában,
S ágyából kimászva indul a világnak.
Megmássza a kerítést s átkel a játéktengeren,
Álmosan kardot keres az emeleten.
"Hol lehet a csodafegyver,
Amit anya vacsoránál elvett?-
Mert miközben a harcra készültem,
Véletlenül egy tányért eltörtem."
Várából elindul, csendesen lépve,
Jótékonyan takarja az éj sötétje.
"Anyánál a kard! Apánál az erő!
Velük együtt leszek a nyerő!"
Lopakodva, lassan halad előre,
Csak észre ne vegyék a nagy szörnyek.
Szobánkhoz érve az ajtót lassan kitárja,
S megnyugodva mászik be a nagy ágyba.
Hármasban, egy ágyban, küzdünk a sárkánnyal.
Forogva, csapdosva küzdünk a gonosszal.
Dolgunkat elvégezve végre elheverünk,
Álmunkban sárkányhúst eszegetünk.
Reggel álmosan ébredünk,
Nyújtózkodva kakaót kérlelünk,
S ő feledve hősi tetteit kérdezi:
"Hát én? Mit keresek itt megint?"