mint az angyal, végtelen
ajkaidon szenderülve;
mint férfiszív, védtelen
pitvarából hozzád kerülve,
mint tomboló, féktelen
lángnyelv, soha le nem hűlve
ér révbe dalom
lágy ajkaidon.
mint a hajnal
után surranó éj,
mint a Szajna
partján foganó kéj,
mint a költő, gyertyás estén
merengve kedvese testén,-
mélyülök el csókjaid özönében.
S még kérded: más dal hogyan lett, s kié?!
Mint zeuszi combból Aphrodité
támadt föl lopott percek tengerében,
hol vadvizek szívébe szorulva
álmodtam kebleidre borulva.
S hogy azelőtt mi volt ott,
s mi volt, ami számított?
Talán csak mélység oltott
heve buján ámított
kedves, bájos démonokról,
holnaptalan románcokról.
Elforrt bilincseim magvai
egyetlen cédrusom hamvai;
elhintettem e porom útján,-
pihenjék időtlenek kútján,
s a zúzmarás szavak bölcsőjén
új vízcseppek jelentek meg
én
S mint sötét éj utáni pirkadat-
úgy ragadtatott el az áradat.
Óvó karjaid vigyáznak most már rám,
az éj messze, megpihenek csillagán.