a szívem valahol elmaradt
és kemény, fekete ércek vasalják,
összeszorítod még te is,
ne, ne kapjon levegőt, ha hallják
jajszavát, vasmarokba szorított,
kisírt életét.
elvérezve ráhull a vérem
a fűre, és fekete lelkem már
nem él, kaktusz-bogáncsba
tettem a fejem, tövisekkel,
tested szuronyaival, felemás
adok-kapommal
féllek. féllek téged.
irtózom, rettegek, szívem
százfelé szakadt,
nézd, mit tettél velem,
köves sziklákkal tömted ki
a lelkem, s a szívem üres,
koromsötét maradt.
de élek. bozótban,
erdőben, virágokban, tanyán,
a kiüresedett hajléktalan bokorban,
és ha meghal az anyám,
csak te nem leszel nekem,
síromon túl,
ércfa virágot hozz majd.
köpj le és alázz meg!
ez te vagy.
vasarcomban öregség regéli
a százszor elmondott mesét,
hogy ti mind
hiábavalóak vagytok,
szívem mégis remeg,
üres üvegek köröttem,
részeg gyász borít körbe.
remeg a testem, remeg.
de nem! nem vagy fölöttem!
a szívem a Dunakanyarban maradt,
és nem tudok onnan felállni,
talán téged akarlak látni,
vagy egészében kikiabálni,
hogy rohadt az élet!
nem. már nem szeretnélek.
talán újra élek
erdőben, virágokban, tanyán,
a kiüresedett hajléktalan bokorban,
és a napfényben, felhőkben,
ahol százfelé szakadt
a vérrel áztatott testem,
feketére kenve.
te le vagy festve. gyönyörűen.
de festmény nekem nem kell,
ércvas, földolaj folyik a testemen
át, és nem látok, mikor
kell nem szeretni téged. violán.
infravörösen. mindegy,
hogyan látok,
nem adtad meg nekem azt a
világot. azt nem.
jégre fagyva letérdelek.
vízesés öli az arcomat.
nekem csak te nem kellesz.
búvirágra temetem a fejem,
és sírok, mint egy haldokló,
mert haldoklom.
jégre fagyva letérdelek,
mert víz- és könnyesés
öli az arcomat.
te le vagy festve gyönyörűen,
jégre fagyva letérdelek,
vízesés öli az arcomat.
|