Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Fekete könnyzápor

, 803 olvasás, RickyS , 11 hozzászólás

Gondolat

Sötétség, magány, fájdalom, hideg.
Hol könnyem földet ér, befeketedik minden,
elenyészik az élet, kiszárad a virág,
s felcsapja fejét a kínzó hiány...

Szememet marja a fekete könnyár,
sebeimet szaggatja, ahogy folyik alá,
lassan égetvén, kínzón, hogy csak jobban fájjon,
emlékeztetve, hogy ez nem volt álom...

Eszembe juttatják, hogy a múlt való
volt, soha el nem múló, végtelen fájdalom,
és magamnak szegezem a kérdést: miért így
Miért így kellett tönkre tenni? Ki érti

S csak hallgat némán a csend...

Belefulladva könnyeimnek záporába,
elveszve a saját, kis önsajnálatomban
csak egyre vágyom: hogy rád tudjak támaszkodni!
De szívemben most ott tátong, ott! a szakadék,
melybe szépen, lassan csorog le minden csepp vér...

S bár lenne csak baráti: szükségem van egy hídra,
mely magamhoz térít s újra meggyógyíthat...

Megjegyzés: Lyukas órám volt, és nagyon ki kellett ezt magamból írnom. Bocsássátok meg

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: RickyS
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 196
Regisztrált: 2
Kereső robot: 20
Összes: 218
Jelenlévők:
 · Sutyi
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.2819 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz