Olyanok vagyunk, mint a fák…
kik évgyűrűik számát
szaporítják és kivésni
belőlük egyet sem lehet,
mert beléjük nőttek, örök
leheletnek.
Olyanok vagyunk, mint a víz…
zavarosan tiszták és
tisztán zavarosak, mikor
fodrozó tükrünkben szívünk
érzései szavak nélkül
kavarognak.
Olyanok vagyunk, mint a szél…
erőtől duzzadó, később
fáradtan lecsihadó, föld
porával megbolydultan
keringőt járó. Sorsokkal
együtt-szálló.
Olyanok vagyunk, mint a
hajnali harmat… törékenyen
átlátszóak, mégis napot-termők.
Mert felszárítván önnön-könnyünk,
a teremtésben hősködünk.
Olyanná váltunk, mint az anyag…
s a tér, ahová beágyazódtunk.
Amíg ki nem lök magából egyszer,
ha már túl sokat morogtunk és
megelégeli bomlasztó mivoltunk.
Amiért szemenként morzsoljuk el
alkotónk tengerijét, pedig ő
tette az életünket emberivé.
Mely szép lassan lesz, bármivé.