Lelkem teraszának főhelyén
Kedvem picit babrál szőttesén -
leplezné rongy-kopott zászlóját
csend veri lepergő zárszóját.
Egyengeti útját másoknak
kötözne sebet, mik fájóak -
istápol szenvedő szíveket
nékik fest életet, színeset.
Temetne engem, kit feledett
szerintem kevésbé szerethet -
lógatja lábát a mélybe le
tűnődik mit tegyen énvelem.
Nyavalyás létem levitézlett
velem elhitette, már kész lett -
mire értek életnek nyelvén
sejtjeim felették az elmém.
Testem kopottasan csengetne
ott, hová nem vágyom cseppet se -
megelőz hajlottan szellemem
ülhet majd Kedvem a fellegen.
Megjegyzés: (2012. szeptember)