Szorít ez a csend, szinte fojtogat. Kiszáradt
torkomat nem marja füst, nem érzem a cigid,
illatod sem kúszik, s villan át agyamon.
Csak a semmi rezdül mindenen keresztül
és hervadtan, ásítozva ül, beszürkült,
és beszűkült tudatomra a nyugalom…
Kerestelek. Utánad néztem, még tegnapról,
kicsit bennem maradtál, mondtad sietsz…
Kedved már akkor is sírós volt, legörbült a szád,
még csókolt, de ne sírj, ha lenne kabátom,
most rád teríteném… bár biztosan bolondnak
néznél, mondanád: "így is dögledezünk ebben
a rohadt melegben", egy szál semmibe veszve…
de értenél engem, szemeddel nevetnéd el, hogy szeretsz.
Még zsörtölődöm, hogy ne szívj annyit, Te bólintasz igennel,
s már nyitod az ajtót, hallom, ahogy serceg
a gyufa, és összegyűröd az üres dobozt… köhögnék egyet,
furcsán idegen a hangom, babrálom az ottfelejtett
gyújtód, csak szikrázik már, akár a szemed, ha haragszol,
mert bántalak, vagy bántanak… Olyankor zöldre vált,
pedig kék, vagy inkább szürkéskék, és a fénye kialszik…
Nem is gyullad újra, míg hozzád nem bújok,
mert csak jó dolgokat szeretsz… én a füleidet,
onnan a pihe-hajad lecsókolni, a nyakadat is,
bár az, kész orgazmus számodra… számolom a napokat,
még három, inkább nem akarom tudni hányadika van ma.
A vasárnapi ebéd most ízetlen, nézem a tévét,
be sincs kapcsolva, de bámulom, benne kereslek…
sűrűn igazgatom a párnád, hátha illatod rajtahagytad.
Hívnálak, de mégsem. Ne hidd azt, hogy szenvedek miattad,
és olyan vagyok, mint egy kiakasztott esőkabát, akit száradni
a napon feledtek… hallom a hangod, "én megmondtam, hogy így lesz"…
Olyan okosakat tudsz mondani néha, most még ez is hiányzik,
nem idegesítő ez sem annyira. Miért is haragudtam rád?
Elmondom majd neked, ha visszajössz, tudod mit, amit mindig is
hallani szeretnél, de ismersz, úgy sem fogom.
Ezért leírom most, ez a biztos, ez megmarad.
Még el se mentél, de már hiányoztál,
bár nem szoktam kimondani, de érzed Te azt,
tudod is biztosan, hogy mennyire szeretlek…
|