Állok a régi helyen, itt születtem.
Mégis nő rajta a fű tovább.
A hely, mit véremmel kentem,
mikor létem szerezte új jogát.
Kezemben egy maroknyi kő,
mely egyben ajándék és emlék.
Bennük egy-egy hang, mely nem jő,
ha közelít hozzám a nem-lét.
Vizsgálom az eget, így vigyázok,
lábbal a földön, nézek néha az égre.
Ma megint megvetem a világot,
mert látom, ennek soha nem lesz vége.
Néhány szó hasítja elmém ma is,
olyanok mondják, kik nem ismerik,
s ettől idegennek látnak engem is,
bár bevallani, maguknak sem merik…
Előttem a kezdet, hol születtem,
hol az átok végleg körbezárt,
az évek során megszerettem,
nekem már csak ez nem árt.
Megjegyzés: (2011. Január)