Néma csöndben szárnyra kél egy kósza gondolat
rút madár képében elröpül, nyomtalan
fekete fátyolként borul rám a magány
kárörvendve beinvitál - sötét zárkába zár.
Fáradtan nyögnek a percek
megtört arcomra kiültek az évek
testem remeg, árvák a könnycseppek
homályba burkolóznak a vidám emlékek.
Keserű szájban rég nem volt étel
törékeny lélekkel a magány falát sebzem
egy kis hang szól hozzám, de alig érteni mély hangját
résnyire nyílt szemmel kémlelem a remény halvány lángját
szellő fúj be az apró résen, fényét oltja a reménynek,
porlad a test, kemencében égek
a mulandóság bekebelezi sebzett lelkem.