Zöldlombú óriások
alá, fektetem lelkem,
árnyékom mellé
aléltan fekszem.
Életem boldogság
burokba volt zárva,
de mint mindennek,
megvolt az ára.
Nem jöhet a jó
büntetlenül,
sivár testem ágán,
most tücsök hegedül.
Mert eljött a kor,
amely áthúz
más világra,
hol hervadt
virágcsokor vár,
csak nekem szánva.
A maró éhség
magát rám vetette.
Éhezik a lelkem,
éhezik szerelemre.
Kínoz még,
az állati ösztön,
langyos véremben
fürdöm.
Vizsgálom
csordulását,
tapintom a testet.
Átélem a tisztaságot
s megéltem a szennyet.
Illanó vágyak
tüzes illatát,
még érzem.
Szűretlen szűkület
megfesti szívem.
S halkan lépdel
egy szárnyatlan
madár.
ő sem repülhet,
de legalább
a földön jár.
Én meg
csak, kiestem
a fészekből
lehet
túl korán.
De a földet
sem látom
közelebbről.
Pedig
ha látnám…