Megbántottak, bizonyára rosszul esett,
Dühös vagy, s elkeseredett,
Ölni tudnál mérgedben, mert ő az úr,
Nem gondolkozol, mert azt parancsolja "Harcolj!"
Nevet rád az ki megbántott, gúnyosan,
Nem gondolja, hogy láncod körül fog, szorosan,
A düh lánca fojtogat, szinte megöl,
Levetnéd, de nem enged ez a borzalmas űr
A gúnyos tovább bánt téged, meg nem állna,
Ha csak elmennél talán elgondolkozna,
De te inkább dühödre hallgatsz,
Büszkeséged növelésére hajtasz
Mert az fontosabb, mint lelked békéje,
Ölni tudnál érte, a békéért cserébe,
De dühöd nem engedi a békét, csak elveszi,
Élvezettel fojtogatja, s megöli
A gúnyos tovább nevet rajtad gonoszul,
Dühöngesz, s reméled, hogy ettől majd megbénul,
De ehelyett még jobban begerjed, s neked ront,
Dühöd csak nő, és el nem fogy
Harcolsz a gúnyossal, miközben te is azzá válsz
Gúnyolódsz rajta, míg ő fájlalja minden tagját
Dühöd elszállt, büszkeséged dagad,
De békéd ugyanúgy meghalt
A gúnyos még mindig a földön fetreng,
S ekkor jössz rá, hogy mit is kellett volna tenned,
Ott kellett volna hagyni higgadtan,
De már késő, mert lassan meghal
Most rohansz el, de már késő, halott,
Magadat ostorozod, miközben békéd már rég elhagyott,
Ha akkor ott hagytad volna,
Békéd, s te magad tovább élhettetek volna.
|